Ha valaki szól hozzám, megharapom! Mindenki hagyjon békén. Külön ólat kéne magamnak ácsolni a kert végében, ahova elbújhatnék álmodozni, gondolkozni, írni.
Igazából én sose tartoztam ide, ebbe a családba. Az, hogy beleszülettem, nem jelent semmit. Semmi nem köt ide. Ökörnyálként lebegek köztük. Lélekben már egyáltalán nem lakok itt, hanem Andráshoz tartozok. Mintha mindig is hozzá tartoztam volna, és most billent volna helyre a világ, hogy Őt megismertem. NEKI születtem, kész, erről van szó. Őérte, őáltala vagyok én.
Ez az egész bánatos falusi viskó egy illúzió. Meg a család, anyáék, a testvéreim... Meg az iskola is. Egy rémálom. Amiből most ébredezek.
Egész eddigi életemben egy kóbor lápi lidérc voltam.
Most betettem a Requiemet a magnóba. Kész, vége. Lélekben én már a körtefa tetején ülök, és felülről nézem a szüleimet, a tesóimat, a falut, a várost, a világot, a múltat és a jövőt...
Semmi nem valóságos ezen a világon, csak András.
