Náci meghalt. Egyszer csak elernyedt a teste, kilehelte a kis lelkét és vége volt. Megint csak kórusban bőgtünk. A kicsik sírt ástak és eltemették Cirmi mellé. Apa dühösen vakarózott, és áthozott Krajczáréktól Cili mellé egy cirmos-fehér foltoskát. Lacinak neveztük el.
Azt hiszem, nem kellene ennem. Úgy vettem észre, ha nem eszek, nem fáj annyira az élet.
Ma estére már elmúlt a Helység kalapácsának az érzéstelenítő hatása, és megint beborult felettem az ég. Ő még mindig nem szól, nem is néz! Ma egész este Őt rajzolgattam emlékezetből, az egyik elég jól sikerült, be kéne szkennelni.
Nem értem a dolgot, miért ábrándult ki? Vagy belém se volt ábrándulva, csak félreláttam? Drága, drá-há-gaaa! meghalok nélküled, gyere vissza, gyere vissza! Nem tréfálok, már sorvadok is elfele. Nem látom a betűket a könyvekben, nem hallom a tanarak mormogását.
Nagyon fáj a gyomrom. Itthon kéne maradnom holnap, de nem merek. Látni akarom, legalább távolról.
Rita iskola után megvárt a portánál, a kajáldában egyfolytában dumált a fülembe meg nyaggatott, hogy figyeljek rá, kérdezgetett erről-arról. Olyan, mintha ki akarna sajátítani. Még a végén beszerzek egy normális(abb) barátnőt. De minek. Tavaly még érdekes lett volna a dolog, de már monomániás vagyok András iránt.
