Igyekszem ezt a napot úgy leírni, ahogy volt. Úgy érzem, minden, ami történt meg ami elhangzott, szó szerint beleragadt a fejembe.

Úgy kezdődött, hogy fizikaórán átvonultunk filmet nézni a rajzterembe. Krakk Éva nagy hangsúlyt helyez arra, hogy valahogy megszerettesse velünk ezt az undok tantárgyat (hiábavaló ez a erőlködés). Valami fizika-kultúrtörténeti izét néztünk Kicsit olyan volt az egész, mintha moziban lennénk. Amikor ránk oltották a villanyt, jó közel ültünk egymáshoz, majdnem összeért a karunk, és az óra vége felé nem bírtam ki - meg hát sötétben mindjárt bátrabb az ember lánya -,

és megpusziltam az Ő arcát.

Ő megrázkódott, és azonnal el is húzódott tőlem. Mikor pedig Krakk Éva felgyújtotta a villanyt, láttam, hogy András olyan képet vág, mint akit nem megcsókoltak, hanem - megvertek. Piros volt, dúlt és szomorú.

Aztán fizika után átmentünk a saját termünkbe az angolokra, szünetben Ő odajött hozzám, és komoran közölte, hogy tanítás után maradjak itt a terembe, mert beszélni szeretne velem.

Azt mondanom sem kell, hogy a két angolórán ettől kezdve semmit nem tudtam figyelni, csak a saját szívem dobogását hallgattam rémülten - jön a végső leszámoláááás, a világvége, valamit rosszul csináltam, elcsesztem végképp, valamivel megbántottam, most ki fog kosarazni, miért nem fértem a bőrömbe?!? Mijafrancnak kellett vele ilyen tapintatlanságot művelni fizikán? A sötét meg a közelsége megbolondított, elvesztettem a józan eszemet...

és most cseszhetem az egészet, mert az tuti, hogy valamiért nagyon nem tetszett neki a dolog.

Tényleg nem tudom szavakkal kifejezni azt a szégyent és a zavarnak azt a mértékét, amivel ott ültem a két angolon, és vártam ítéletemet, amit a saját szájával fog kimondani tanítás után.

***

Mikor végre Nóra befejezte az angol oktatását, és a többi gyerek is elhordta magát a teremből, ott maradtunk Andrással, szembesülni. Ő azt a pozíciót vette fel, hogy nekidőlt a tanári asztalnak, és elmélyülten tartotta a kezében azt a hosszú pálcát, amivel Mucsi szokott mutogatni a táblán. Forgatta, tanulmányozta.

Én, hogy ne úgy üljek már a padban, mint valami megfélemledett hülye, beültem a kedvenc ablakfülkémbe, és szívszorongva vártam az ítéletét.

Ő pedig egyszer csak szóra nyitotta a száját: 
- Kérlek, ne szórakozz velem!

Erre viszont én is akkorára tátottam a számat, mint a bécsi kapu, de hang nem jött ki rajta. Ekkora igazságtalan sértést! Leszálltam az ablakfülkéből és megközelítettem:
- Mi van??
Erre ő, éjsötét pillantással:
- Azt mondtam, hogy légy szíves ne szórakozz velem.
Majd hozzátette:
- Lehet, hogy ez neked jó móka, de nekem nem az.

Erre viszont tényleg nagyon felháborodtam.
-  Mégis milyen alapon...  vonod kétségbe...

Ő így, hogy fenn állt a tanári asztal előtt a katedrán, még sokkal magasabbnak látszott, mint egyébként.
- Figyelj - kezdte összeszedettebben - kérlek, hagyj engem békén.
- De miért?
- Csak!!!
- Ezt nem fogadom el. A "csak" egy tipikus női válasz, Krakk Éva is megmondta. - próbáltam nevetni, de remegett a hangom.

Ő megint forgatta, tanulmányozta a mutogatós pálcát.
- Nos, jó - szólalt meg - ha bővebben óhajtod. Az a gyanúm, hogy ti összebeszéltetek pár lánnyal, hogy engem megszívassatok, vagy valami ilyen áll a háttérben.
- Micsoda??
- Igen. Csak azt tudom elképzelni, hogy előre megrendeztétek az egészet, és a hátam mögött röhögtök rajtam... vagy csak te egyedül csinálod a magad szórakoztatására, csak az a baj, hogy nekem már annyi, és, KÉRLEK, ITT, MOST HAGYJUK ABBA AZ EGÉSZET.

Ekkor már majdnem sírtam. Mekkora egy makacs, rögeszmés hülye!

Ő viszont már fogta is a táskáját és indult kifele a teremből, én meg utána, belecsimpaszkodva a zsebébe. A porta melletti radiátornál (annál a híresnél) sikerült megint megállítani.

***

- Nem létezik, hogy ekkora hülye vagy - suttogtam rémülten - Ezek a saját agyadnak a termékei!
- Nem hiszem - mondta sötéten - csakis így áll össze a kép logikus egésszé, tekintve, hogy nincs olyan lány a földön, akinek én tetszhetnék...
- Hát te teljesen hülye vagy!
- Figyelj - sóhajtott nagyot - Azért annyira megbízok benned, hogy elmondjak valamit. Az van, hogy én téged... halálosan... KOMOLYAN VESZLEK. De ha elkezdenénk járni, és ha csak egyszer is azt tapasztalnám, hogy kigúnyolsz, kiröhögsz vagy elhagysz egy másik fiúért, akkor... én abba belehalnék. Így csak szimplán bele van döfve a szívembe a kés, de úgy meg még jól meg is forgatnád. Úgyhogy jobb el se kezdeni az egészet, és kérlek, legyen benned annyi tapintat, hogy békén hagysz...

A mondat végén már vacogni, rázkódni kezdett, és lassan lecsuszamlott a fal mentén a kőre. Úgy reszketett, hogy hallhatóan kocogtak a fogai. "Uramisten, uramisten..." - motyogta.
Rémülten én is leültem mellé. Ilyen állapotban még soha senkit sem láttam. Tényleg vacogott, reszketett egész testében, és ahogy a fogai kocódtak össze folyamatosan, hát az ijesztő volt. Percekig ültem mellette tehetetlen ijedséggel. Aztán nagy nehezen összeszedte magát, és újra felállt, vele együtt én is feltápászkodtam.

- Én is halálosan komolyan veszlek téged - mondtam.
- Nem hiszem! - meredt rám - Annyira biztos nem, mint én téged.
- Dehogynem! Teljesen totál komolyan gondolom a dolgot!
- Nem hiszem - mondta csökönyösen.
- Pedig teljesen komolyan gondolom!
- Nem hiszem. Bizonyítsd be.
- Hogyan bizonyítsam be? Akasszam fel magam ide a sarokba, hogy elhidd, vagy mit akarsz? - kérdeztem
- Akkor se tudnám elhinni.
- Hát ez az!! - a saját hajamba ragadtam és megpördültem a tengelyem körül. - Na jó, szóval ez így tiszta őrület.

Aztán csak álltunk egymással szemben és vadul meredtünk egymásra.

Akkor eszembe jutott valami, és azonmód ki is mondtam:
- Figyelj. Mondok egy bizonyítékot.
- Mit?
- Azt, hogy most, itt, úgy, ahogy vagyok, azonnal hozzád mennék feleségül!
Aztán rögtön ijedten a számra is tapasztottam a kezem. Hupsz, pont ezt nem szabad mondani egy fiúnak! De András rám bámult:
- Tényleg?
- Teljesen! - bizonygattam.
- Úgy, ahogy vagyunk, itt és most?
- Igen!
- Nem csak viccelsz?
- Nem!
- Akkor itt, most megkérem a kezed! - magasodott felém fenyegetően.
- IGEN!!!!

Erre csak pislogott:
- Hát... most... most mit mondjak erre...
- Te húztad ki belőlem, tessék. - így én -, vagy netán esetleg pont TE nem veszed annyira komolyan az egészet?
- Jaj, dehogynem - sóhajtott - csak még nem bírom elhinni... hogy velem történik ez...

De ezzel lecsillapodott abból az idegrohamból, amiben volt, és kissé megnyugodva, viszonylag rendezett állapotban indultunk el a busz fele.

Most pedig itthon csak annyit fűznék hozzá a dologhoz, hogy  baromi nagy elégtételt érzek, hogy UGYE MEGMONDTAM, HOGY HÁZASSÁG LESZ A DOLOGBÓL, ÉS KÁR VOLT ENGEM KIRÖHÖGNI!!!

Most viszont olyan fáradt vagyok, hogy le kell dőlnöm, mint akin átment egy úthenger.