Francián ma Őt nyaggatta a tanár, de nem sok mindent tudott, és jól bele is zavarodott a mondókájába, illetve folyton elröhögte magát kínjában a mondat közepén. Erre Kaszáné, furcsálkodva: "Valami nadragulyát reggeliztél, fiam?"

De végül nem adott neki jegyet.

Ma délután kimentünk a Ligetbe busszal. Nagyon szeretek a Ligetben mászkálni, egzotikus, kanyargós ösvények vannak benne, és sokat jártunk ki ide régen az óvodával is. Tavasszal, amikor zsendülnek a lombok, zsendülnek a szatírok is a bokrokban, de most hideg van, és András úgyis megvédene mindentől. Van egy kisebb tó is, fahíddal, nyáron békák kuruttyolnak és posványszag van, de "most tél van, csend és hó és halál". Meg egy stég.

Hát ide lyukadtunk ki némi kanyargós andalgás után, a Tündér-tóhoz, a stégre. Ott András leült egy ülőhelyre, én meg a lábainál guggoltam és a térdére hajtottam a fejem. Sokáig ültünk így, Ő simogatta a hajam. Elég szép holdfény volt az égen a felhők mögött, és a vízben is tükröződött.

- Tudod, drágám - sóhajtotta - azon gondolkozom, hogy gondoltál-e arra, mit jelent a házasság.
- Persze!
- Hogy gondoltál-e arra, hogy... hogy... hogy a házasság mivel jár.
- Hogyne gondoltam volna! - mondtam én vidáman.
- De teljesen belegondoltál? Minden részébe?
- Persze!
- Pff - nyögte, és legyintett, ahogy szokott, amikor zavarban van. - Na, kezdjük elölről -  tehát hogy MINDENFÉLE helyzetben el tudsz-e fogadni engem, és nem csak majd egyszer a jövőben, hanem már most is...?
- Igen! - mondtam én újra, de egy kukkot sem értettem az egészből, hogy mire akar kilyukadni.

De Ő egyre jobban búnak eresztette a fejét, ahogy ott üldögélt a padon, és szemlátomást belehergelte magát valami gondolatba.

- ÉS HA LEVESZEM A PÓLÓM?!?

- Persze, hogy el tudnálak fogadni!
- Biztos?
- Biztos!

Ücsörögtünk csak ott és hallgattunk.

- Mert ha nem, akkor... - kezdte újra komoran.
- De hát el tudlak, értsd már meg!

De Őt ez nem nyugtatta meg, hanem használhatatlanul magába gubózott, és csak lógatta az orrát, és egyszerre megint elkezdte azt a vacogást, didergést, remegést, amit a múltkor a folyosón, és nagyon megrémültem. "Drágám, fázol, rosszul vagy, vagy mi van ilyenkor?" "Olyan, mintha a szívemig hatolna valami nagyon hideg." - mondta Ő. Én igyekeztem ölelni, melegíteni, és lassan lecsillapodott. Felálltunk, hogy hazafelé vesszük az irányt, de egészen a buszig komor volt és nagyjából szótlan, és nem mondott sokkal többet az ő lelkiállapotjáról. Kicsit elidegenedve csellengtünk egymás mellett.

Csak a busz fele mondott többet:

- Ha elveszítelek, belehalok. Úgy érzem, el foglak veszíteni.
- De hát, drágám, a menyasszonyod vagyok!
- Az oké - mondta Ő - egy darabig. És ha meggondolod magad?
- De nem fogom magam meggondolni!
- Azt te nem tudhatod.
- De tudom!
- Úgy érzem, egyszer meg fogsz megutálni.
- Nem foglak!!!

Elég rossz hangulatban váltunk el, úgy érzem, nem sikerült rendesen megnyugtatni, mert indult a buszom. Holnapra pedig alig tanultam valamit, pedig két beadandó is lesz.

Azért tök rossz érzés, hogy gyanakszik rám meg nem bízik bennem! Semmilyen alapot nem adtam rá! Már megint csak a saját rémképeivel hadakozik. De most komolyan, mit értett az alatt, hogy "bármilyen helyzetben"? Meg most mit görcsöl a pólón? Leveszi, hát leveszi. Vagy még az van benne, az a régi tornaórai eset az őszi szünet előtt?