Jaj, jaj, fokozódik rajtam a nyomás. Őneki egyre jobban fáj a lába, és egyre jobban nyög és szenved, hogy mégiscsak menjünk fel hozzá. Most is egy csomót ott álltunk a kapujuk előtt és ezen vitatkoztunk. Ő nagyon szánalmas képet vágott, szenvedőset. Mert azt nem akarja, hogy Ő felmegy, én meg lelépek haza, mert akkor el van rontva a napja. Most kitalálta, hogy akkor nézzük meg együtt az Avatart.
Ezzel az a baj, hogy már régebben kifejtette, hogy őszerinte az egy nagy látványos, üres baromság, jól lehordta és megkritizálta, és most csak úgy jobb híján, hogy velem lehessen, mégis be akart rá ülni. Én nem akartam. Ne csengessen ki egy csomó pénzt feleslegesen, ha az szerinte hülyeség. Üljünk be inkább a művház előterébe, de az szerinte meg sötét és lepusztult. Üljünk be akkor a mekibe vagy az Alexandra kávézójába. De ott meg fogyasztani kell. Sehogy se jó ez. A könyvtárban nem lehet dumálni.
Jaj, jaj. Ahogy ott álltunk a kapualjuk előtt és tanakodtunk, szüntelenül körbe-körbe lestem, mert minden irányból az anyját véltem látni közeledni. Hótt bűntudatom van vele kapcsolatban, és el akarom kerülni minden áron. Közben hideg, fehér csapadék hullott a nyakunkba.
Ahogy később mendegéltünk a busz felé, mellékutcákon, elhaladtunk egy virágbolt mellett, ahol ki volt írva nagy betűkkel, hogy LEÉRTÉKELÉS. Ő megtekintette a pénztárcája belsejét, hogy csak pár fitying van nála, de épp most jött rá a virágvehetnék. Vett is nekem egy kissé megbarnult, kissé fonnyadtkás fehér rózsát. Az első virág, amit Tőle kaptam! Hálásan és puszikkal megköszöntem, és mosolyogtam, hogy most már az isten se mossa le róla, hogy csak a "leértékelés" szóról jutott eszébe a virág. Erre Ő, kissé megfelhőzve: "Most ezt fogod emlegetni még húsz évig..." Nagyon nevettem, és biztosítottam arról, hogy valóban így fogok tenni, mert olyan jó poén.
