Már régen feltűnt a gyerek. Annával csak úgy hívtuk: "a Hegy". Nemcsak a hatalmas termete miatt tűnt a szemembe, hanem mert az ábrázatja a Gergőére hasonlított igencsak. A szeme, az orra, az álla. Nem tudtam levenni róla a szemem, ha a folyosón összetalálkoztunk, vigyorogva bámultam. Hát ez eszméletlen. Micsoda tipikus pofák vannak a népek között. Féltem, hogy azt hiszi, kikezdek vele, azért bámulom, de a hasonlóság nevetséges, meghökkentő volt, megörökítésre méltó.
Egy szép napon anya, Veronka néni és Gergő ücsörgött az asztal körül (az öt testvérből három), és én gyönyörködve néztem őket. Milyen szépek! Mind a hárman díszpéldányai az emberi nemnek.
- Érdekes - szólaltam meg - Gergő baromira hasonlít egy iskolatársamra, aki zsidó.
A három testvér egyszerre rezzent össze és húzta be bűntudatosan a nyakát. Én meghökkentem. Mégis, mi folyik itt? Ezek félnek? Ezek máig is félnek?? Még a zsé betűt is bűntudattal ejtik ki? De hát ez emberhez méltatlan élet! Utálat nézni, ahogy a felnőtt rokonaim félnek. Indulatba jöttem tőle. Legszívesebben megmondtam volna ott helyben nekik, hogy ez a magaviselet undorító, és féreghez méltó, nem emberhez.
