Ma András a napot azzal kezdte, hogy miután a tekintetével köszönt nekem, egyenesen Bogdán Paulához ment. Demonstratíve, látványosan, percekig eltársalgott vele. A többiek sziszegtek meg integettek neki, hogy emlékeztessék a pénteki fogadalomra, de Andrásról fölényes nyugalommal pergett le az egész, nem zavartatta magát.

Le voltam nyűgözve. Szembe mert szállni az egész osztállyal. Ez azért nem semmi. Általában nem nagyon görcsöl azon, hogy tetszeni meg megfelelni akarjon másoknak, úgy vettem észre, viszont felettébb sokat görcsöl azon, hogy nekem tetszik-e meg megfelel-e. Pedig teljesen úgy jó nekem Ő, ahogy van! Egy percig se kell aggódnia. Az aggodalmaskodás különben is az én műfajom. Én pl. most is nagyon sokat szorongok azon, hogy nem fog-e hirtelen egyszer csak rájönni, hogy dögunalmas vagyok. De egyelőre úgy néz ki, hogy minden, amit csinálok vagy mondok, elragadtatással tölti el.

Egyébként őszerinte B.Paula ki tudja, milyen okból nem jött el a mikulásünnepségre, de biztos nem rosszindulatból, és hogy Mikuc "túldimenzionálta" a dolgot, meg az egész osztály is, és nem kellene egy ilyen hülyeségért kiközösíteni Paulát.

Meg hát aztán Paula is van vagy 100 kiló, és ebben rokon lelkek.

Az ofő visszavedlett saját, szigorú és fontoskodó énjévé, kegyetlen felmérőt íratott a görögökből, na jobb lesz tanulni, mert ez már szörnyű.

1/6-ra repültem vissza a városba, és Ő már ott állt az Alexandra előtt, az oszlopnál. Ahogy megláttam, akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, mindenki hallja. Ő is sietett elém és megöleltük egymást.
- Már itt állok negyedórája, hátha hamarabb jössz, és akkor egy kicsit több időt tölthetünk együtt - mondta. Úgy öleltük egymást, mintha egy hónapja találkoztunk volna utoljára. Aztán, amikor nagy nehezen kibontakoztunk, elindultunk északnak.

Nagyon erősen fogta a kezem séta közben, és végig engem nézett, én meg Őt. Egyre szebbnek látom, a Napra lehet nézni... aztán nem nagyon bírt tovább járni, és a Szent Katalin templom mögötti kis örökzöldes kertbe leültünk egy padra. Amikor látta, hogy didergek, beleinvitált az ölébe. Ő jól hátradőlt, én meg ráültem a combjaira, és Ő kicipzározta a kabátját és beborított vele... Így ültünk egy csomó ideig egymáshoz simulva. Kint fújt a hideg szél, de köztünk nagy forróság volt. Az arcunk is egymáshoz simult.

"De jó lenne örökké így maradni" - suttogta Ő. Meg azt is mondta, hogy "Ne haragudj, hogy nem tudok sokat beszélni, de meghülyülök, ha velem vagy... pedig elvileg tudok beszélni, túl sokat is."

De én még ennyit se tudtam kinyögni, hanem csak öleltem és szorítottam Őt.

Akkor, ott megkérdeztem tőle, hogy mikor kezdett érezni irántam valamit. "Amikor azt mondtad, hogy szeretsz mellettem ülni." Én erre diadalmasan nevettem, hogy én sokkal-sokkal előbb tudtam már, hogy ő lesz az igazi, legalább két héttel őelőtte. És hogy nem észlelte-e a jeleket, amiket kibocsátottam felé, például ibolyacsokor formájában. "Láttam, de nem mertem elhinni." Akkor megkérdeztem, hogy és ha nem mert semmit, akkor mégis hogyan vette a bátorságot, hogy elkísérjen a buszig, többször is.

"Az más tészta - mondta Ő. - Én úgy fogtam fel, hogy loplak téged."
"Hogyhogy lopsz engem?"
"Hát úgy, hogy illegálisan tartózkodok a közeledben, és olyan barátfélének álcázom magam, csak hogy a közeledben lehessek."
"Én meg egy csomószor azt csináltam, hogy ültem az emeleteságy tetején, és gondolatban veled beszélgettem."
"Ezt én is csináltam otthon a szobámban, órákig. Meg verseket is írtam."
"Tényleg? Mutasd majd meg!" - kértem izgatottan.
"Áááá - szégyellősködött - még magam elől is eldugtam őket. Nem tudom, melyik fájlba mentettem el őket. Persze ha nagyon akarnám, meg tudnám őket találni, de hidd el, mindenkinek jobb, ha nem kerülnek elő..."

Ki tudja, meddig ültünk ott teljes bódulatban, de egyszer csak haza kellett menni. Ő orrát lógatva caplatott mellettem, és azt mondta, hogy "nem láthatlak holnapig... ez baj... holnap is találkozunk, ugye?" "Persze! - mondtam én. Holnap is az Alexandránál, ugyanekkor találkozunk!

Az a jó, hogy még egyik szülém se vette észre, hogy 3-5 órácskával később szoktam hazaérni, mint régen. Tojnak a fejemre, és jól van ez így. Anna viszont látott minket a múltkor, és ma megkérdezte, hogy "Ki az az alak, akivel andalogtál az utcán? Az osztálytársad?" Énnekem égett a fejem, hogy le vagyok leplezve.

"Na és hogy tetszik?" - kérdeztem szorongva. Sokat adok az Anna véleményére.
"Helyes arca van. Ahhoz képest. Okos feje van." 
"Ugye, ugye!!!" - lelkendeztem.

Anna nagyon is megválogatja az én ismerőseimet, mert gyámkodás lelkületét érzi irányomba. Az óvodában is ezt csinálta. Mikor odakerültem, rögtön össze is csapódtam Katona Kittyvel meg Pap Eszterrel, ő már középső csoportos volt, és szúrós szemmel felügyelte az udvaron a társaságomat. Félre is vont, és közölte: "Katona Kittyvel ne játsszál, ő csúnya és gonosz, Pap Eszterrel játszhatsz."