ÉN akartam a dolgot. Mert már megint az ölébe húzott, nyíltan ODA, teljesen jól éreztem AZT, és akkor kimondtam, amin tegnap óta egyfolytában gondolkoztam: "Csináljuk igazából!" Ő erre szaporán pislogott, de én bólogattam, hogy "tényleg", mire ő izgatottan elkezdte mondani, hogy ő már  régebben kifundálta, hogy kell úgy, hogy ne nyomjon engem agyon, párnákat kell alkalmazni alám, ami feltámaszt... hozott is egy ölrevalót a másik szobából, addig én ijedtemben a takaró alá bújtam, egészen az ágy sarkába kucorodtam... onnan vezényeltem, hogy húzza be a függönyt. Aztán hogy fordítsa rá a kulcsot az ajtóra. (Akkorát csattant a zárban, hogy szerintem az egész ház hallotta.)

Hát mit mondjak? Jellemző mozzanat, az elejéről:

Én (óvatosan): "Nem OTT van... Nem ABBAN van..
Ő (ijedten): Hogyhogy nem ABBAN?
Én: "Amiben lennie kellene..."
Ő (zavartan): Jaj, bocsáss meg...!

Vágső soron nem fájt. Alig éreztem valamit, se jót, se rosszat. De talán inkább jót.

Aztán a végén, mikor befejeztük, nagy lendülettel óvatlanul felültem, és az egész, ami bennem volt, kiömlött a párnára meg a lepedőre alattam. Aztán hosszan, tűnődve néztük a foltokat és Ő megszólalt:
- Anyám legszebb rémálmai...

Aztán gondolkozott, és közölte, hogy semmi szín alatt nem fogja ezeket a tárgyakat kitenni a szennyesbe, mert az anyja úgyis észreveszi, és akkor vége a világnak. Hanem hoz egy szatyrot és vigyük le mindezt a kukába. Szerencsétlenségünkre a díszpárnát is, úgy, ahogy volt, ki kellett dobni, mert nem levehető huzata volt.

Persze, az anyja ezt is észre fogja venni, főleg a hiányzó díszpárnát, de András majd kitalál valamit...

Aztán elkísért haza a buszig, és ott az elválás előtt megilletődve néztünk egymásra. Te jó ég, mit cselekedtünk. 15 évesek vagyunk. Illetve én még be se töltöttem. Majd februárban. Ő már betöltötte szeptember másodikán.

***

Most, itthon, az ágyam tetején váratlanul rázni kezdett a zokogás. Úgy szeretem, hogy belehalok. Megőrülök érte.

András! András!

Ott nála még semmit sem éreztem, illetve csak azt, hogy be vagyok ijedve, és csak túl akarok rajta lenni.  De most, itthon...!  Legszívesebben üvöltenék, vonyítanék ki a vakvilágba. Lelkileg történhetett valami nagy dolog....