Ma elmentünk sétálni a ligetbe. Kicsit még nagyon le voltam taglózva a tegnapi eszmecserétől. Mi lakik ebben az emberben? Úgy siettem elé az Alexandrához, olyan sürgős fontoskodással, mintha az orvos menne a betegéhez.
Ő nagyon erősen a karjába zárt, a nyakamba fúrta az arcát és szorított, mintha sose akarna elengedni. Az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy szegény, éhező vámpír.
Mászkáltunk az ösvényeken, és Ő a következőket mondta (igyekszem kb. szó szerint leírni emlékezetből):
- Szerintem én gyerekkorom óta depressziós voltam. Emlékszem, tízévesen a szívemhez szorítottam a papírvágó kést, és meg akartam halni. Azért ez nem semmi, mi? Tízévesen, gondolj bele. Lehet, hogy ezért is zabáltam annyit, ez volt az egyetlen örömöm az életben. Vagy fordítva volt, már eleve azért voltam depressziós, mert kövér voltam? A fene se tudja már. De talán nem is fontos.
- A depresszió? Hogy az milyen? Kérlek alássan, az egy nagyon sötét állapot, mikor az ember nem talál örömöt semmiben. Mintha mindent egy fénylenyelő függönyön keresztül néznél. Tompa, nyomott és komor az egész világ.
- Azért látom magam gonosznak, mert nem szerettem senkit, a szüleimet sem. Ez nem normális dolog. Nemigen ragaszkodok hozzájuk, és mindig olyan érzésem van, hogy csak kihasználom őket, a kaját meg a ruhát meg a lakást, amit adnak, és hálátlan, önző disznó vagyok.
- Most már tudom, hogy a szeretet váltja meg az embert. Te szabadítottál ki abból a szarságból, amiben voltam. Amíg nem találkoztunk, naponta fontolgattam a halált, és tervezgettem, hogy milyen módon kéne az undorító jelenlétemtől megszabadítani a földet. Ültem az asztalomnál, és órákig azon törtem a fejem, hogy hogyan végezzek magammal.
- Azért szeretlek, mert te jó vagy - mondta áhítattal - Jó vagy és szent... Bennem csupáncsak annyi jó van, amennyi belőled rám árad.
- Mutatok neked valamit - mondta lelkesen - Várj, lehozom.
Ugyanis közben egy hurkot csináltunk az erdőben meg vissza, és megérkeztünk az Ő házuk elé. András felloholt, majd csakhamar visszatért, kezében egy könyvvel.
- Az 1984 Orwelltől - mutatta - egy baromi nyomasztó regény. Kábé tükrözte a hangulatomat. Nézd, mit írtam bele tavaly!
Felcsapta az első oldalt, ahova az volt írva az Ő szögletes betűivel: "Nincs megváltás".
- Ez volt régebben a mottóm - mondta. Ott, helyben előhúzott egy tollat a zsebéből, és jó vastagon áthúzta, sőt szenvedéllyel összefirkálta, míg kivehetetlenné vált.
- Ez többé nem igaz - mosolygott - Most már tudom, hogy VAN MEGVÁLTÁS. Te vagy az.