Anyu, Veronka néni és én utaztunk a vonaton Sárospatakra, és éppen véletlenül egy ismerős pszichológus néni is velünk utazott a fülkébe. Zavarban volt, nem nagyon tudott vagy akart kéretlenül tanácsot adni, hogy mégis, mit lehet mondani Gergőnek és a feleségének ilyen esetben. Veronka néni folyamatosan szipogott és lógatta az orrát, Anya gondterhelten bámult kifele az ablakon, én bőgtem mint állat, gátlástalanul. Így értünk el Sárospatakra. Már messziről megláttuk Gergőt és Laurát az állomás épülete előtt, vidáman integettek, fülig vigyorogva. Rózsika néni, a pszichológus tapintatosan lelépett.
Mi megöleltük egymást, és mindhármunknak torkára forrt a bőghetnék, mert Gergő és Laura vidám volt, mint a cinege, nem volt helye semmiféle bánatnak abban a szituációban. Azonnal belémkaroltak (belém, nem anyába vagy Veronkába), Gergő jobbról, Laura balról... nevettek és viccelődtek, iszonyú volt, természetellenes és mégis természetes, hamar alkalmazkodtunk a szituációhoz és átvettük a hangulatot.
Odahaza náluk aztán megérkezett a többi rokon is, akiket felsorolás szintjén említek, hogy érzékelje az olvasóközönség, mennyien vagyunk, mint az oroszok. Apa, Tibi, Pista bácsi, Veronka, Klári, Eszter, Imi, Ida, Anya, én, Ambrus, Luca, Bálint stb. Plusz az István bácsi szelleme, mert az ő hatalmas képe terpeszkedkett a nagyágy felett, ahova mindannyian elhelyezkedtünk. Ezt a képet a Gergő külön kérésére festette az esküvőjükre, vidám, kék tengerpart volt vidám, színes nyaralókkal, és Ida azt mondta (a lánya), hogy valahányszor megfestett egy alakot, mindannyiszor káromkodott egyet, mert utált vidám dolgokat festeni.
Az összes rokon az első meghökkenés után akklimatizálódott, nevetett, viccelődött. Mindannyian felhalmozódtunk az ágyra, Gergő középen, mi körülvettük, mintha meg tudnánk védeni a puszta sokaságunkkal a bajtól. Ő előhúzta a röntgenképét az agyáról, és nagyon tudományosan elmagyarázta, hogy mi hol van, és mi tudományosan bólogattunk és kábé értettük a dolgot.
Nagyon érdekes volt, ahogy a racionális megértés csökkentette a szorongását a családnak. Nem volt kevésbé tragikus a helyzet, de ahogy orvosi szavakkal leírtuk és értelmeztük, olyan illúziónk támadt, mintha valamennyire uralnánk a dolgot. Igen, éreztem, EZ emberhez méltó és nemes dolog ebben a szituációban.
A Gergő bátorsága és nyugalma hihetetlen volt. Apa ámulva mondta: "Elképesztő, milyen összeszedett vagy." Gergő aszonta: "Amíg egy katona nincs a csatában nem tudja, hogyan fog viselkedni harc közben." Nos, ő így viselkedett. Racionalizált. Azonnal eldöntöttem, hogy ez lesz az én kedvenc szorongáscsökkentő módszerem is.
Gergő sose volt középponti szereplő a családban, bús, félénk és halk ember lévén, de most mindenki körülötte nyüzsgött, zajlott, dumált, ismerősök és munkatársak elhalmozták csodaszerekkel, még űrhajós kaját is hozott valaki, Gergő pedig mindent pontosan beszedett, megevett és megivott, ezen ne múljék a dolog. Szerintem roppant szokatlan volt neki a szituáció, hogy körülötte forog a világ, de úgy éreztem, végre megérdemli, ha valaki, ő megérdemli,hogy ezek az ő napjai legyenek.
Ellenben túlzásba vitték az erőltetett vidámságot, és ezért főleg a felesége, Laura volt felelős, továbbá anyám, aki elég sok pályinkát ivott, és apám, aki sose tudta kezelni a kínos szituációkat, és folyton szórakoztatni akart mindenkit, akár helyénvaló volt, akár nem. Gergő velük játszott készségesen.
Tibi mogorva és visszahúzódó volt. Idegesítette, hogy nem érez sokat Gergő iránt. "Miközömhozzá." "Sose tudtam vele beszélni." "Engem nem szeretett, csak téged." "Olyan undorítóan mogorva alak volt mindig is." Ebben az volt a röhej, hogy a családban Tibi hasonlít leginkább Gergőre, és mint a mágnes azonos pólusai, taszítják egymást. Tulajdonképpen olyan volt, mint egy fergeteges születésnapi parti. Csoportkép is készült a nagyágyon, középen Gergő, körülötte a család ült-hevert-könyökölt, az ágy felett az István bácsi nászajándéka, a Kép, és rengeteget röhögtünk.
Kíváncsi vagyok, mi lesz itt este. Vajon ez fog menni végig?
