Apám tiszta hülye (már bocsánat). Majdnem minden ebédnél veszekedést kavar majdnem minden hétvégén. Az a mániája, hogy együnk tisztességesen és illedelmesen késsel-villával. Szúrós szemmel figyel minket az asztalnál, és acsarkodik, ha hibát fedez fel az étkezésünkben. Érthetetlen, hogy mért pont ebbe akad bele, és csakis ebbe, más, fontos dolgok meg hidegen hagyják. MInt például a tanulmányi előmenetelünk vagy a hollétünk. Senki se szólt még rám, hogy hol vagyok délutánonként.

De a mai ebédnél még meg volt fűszerezve azzal a dolog, hogy anya megpofozta Julit, mégpedig, ha jól számoltam, nyolcszor gyors egymásutánban, mert kavargatta a paradicsomlevest. Juli úgy megdöbbent, hogy még bőgni is elfelejtett. Hogy ezt miért kapta. Hát azért, mert közben "undorodó" képet vágott.

Hupsz, jött egy levél éppen most!!!! (Ezexerint Nyíregyházán is van net.) Abba is fejezem az irkálást!


 

Mégiscsak írok, mert érdekes események zajlottak.

Tornaöltöző: nagy gratuláció, ováció fogadott, mikor beléptem. A lányok közül sokan odajöttek, szorongatták a kezem és minden jót kívántak. Most terjedt el köreikben, hogy "együtt járunk" Andrással, és úgy láttam, örültek neki, nem gúnyolódtak és nem játszották meg magukat. Csak Bíró Bea állt elém, és mélyértelműen azt mondta: "Egymás mellett ültök... nagyon hamar meg fogjátok egymást unni..." Ettől belémköltözött a félsz, mert olyan meggyőző erővel mondta.

De később erre András csak legyintett, hogy mindösszesen arról van szó, hogy Bea féltékeny, nem mintha lett volna köztük valaha is valami, csak mert nem szívesen engedi át másnak a trófeát.

De András mondott mást is: hogy tegnap náluk botrány volt, mert az apja otthon elmondta, hogy látott minket kézenfogva az utcán.

- Anyám meg erre balhézott egy sort. - mondta
- Miért?
- Hisztizett, hogy én neked nemsokára gyereket fogok csinálni, és majd nekik kell fizetni a tartásdíjat.
- Na neee...!
- Igen, ezt mondta. Apám meg a kezembe nyomott ötezer forintot, hogy üljünk be a Bárányba. Mert neki az volt a kedvenc helye fiatalkorában.

Aztán nagyszünetben az udvaron még füstölgött egy darabig, az anyjáról, hogy hogy lehet így hozzáállni a dolgokhoz. Én csitítgattam, mert mégis csak a jövendőbeli anyósomról van szó, aki ráadásul az Ő anyja, de a lelkem másik fele mély megelégedéssel nyugtázta, hogy András máris választott köztem meg a jó édes anyukája közt. (Nem mintha én jóban lennék az én anyámmal, de a más anyja mindig zöldebb...)

Délután pedig mikulásünnepség volt, méghozzá az osztály berkein belül.

Ő nekem egy gyönyörű pingvint ajándékozott! A múltkor elmondtam Neki, hogy a pingvin a kedvenc állatom. Megható ajándék, ráadásul hasonlít is Rá!

Viszont az osztályban is botrány volt a csomagok kapcsán. B. Paula nem jött el, így Mikucz nem kapott csomagot. Mindenki kapott, csak ő nem, és hisztizni kezdett. A lányok körülállták és vigasztalták. Teljesen vörösre bőgte a szemét. Amikor az ofő nem volt bent a teremben, ott, azon a szent helyen összebeszélt az osztály, hogy év végéig többet nem szólnak Paulához, hogy móresre tanítsák. Láttam, hogy Andrásnak nem tetszett ez a fordulat (nekem sem), de nem szólt semmit, csak rosszallóan nézett.

Aztán sötétet, zenét meg hangulatvilágítást csináltak, félretolták körben a padokat és elkezdtek táncikálni, mi meg a Drágámmal gyorsan félreültünk a legsötétebb sarokba egy kétliteres light kóla kellemes társaságában. De az ofő körbeszimatolt, hogy ki nem mulat, felfedezett minket és odajött hozzánk, megfogta a kezem, és a szó szoros értelmében be akart vonszolni középre. Én kézzel-lábbal tiltakoztam. Ofő, hunyorítva a szemüvege mögül: "Ugye, András megengedi?" András elnézően mosolygott és biccentett.

Nocsak, már az ofő is tud róla!? Mindenesetre nem álltam kötélnek, elvégre nem tudok táncolni, meg egyáltalán, és beleragadtam az András karjába, hiába unszolt a Bagoly...

Amúgy az ofő meglepően vagány és laza volt egész este, táncolt meg mulatott az osztállyal. Már írtam év elején, hogy egy középkorú, szemüveges bagolyra emlékeztet. A katedrán körülményesen fontoskodva ad elő (nem magyaráz, hanem előad), és szereti egyszerre használni a keze ügyébe eső összes multimédiás eszközt, hogy azzal is nehezítse a dolgunkat. Ma este viszont teljesen jó fej volt, mintha 20 évet fiatalodott volna.

Amúgy hallottam, ahogy egyszer összesúg Mucsinéval (aki az ofőhelyettes): "Csúcs osztály lesz!"

Boldog vagyok, mint állat!!!! Szeretem az ofőt, szeretem az osztályt, mindenkit szeretek! András hazakísért (a buszig, csak ezt unom mindig hozzátenni), és ott könyörgött, hogy holnap is találkozzunk, mondjuk délután 4-kor az Alexandra előtt.

Aztán lehervadt, mert eszébe jutott, hogy dehogyis ér rá holnap, mert el kell menni Nyíregyházára a családdal, rokonokhoz. "Micsoda hülyeség" - méltatlankodott. Mélységesen egyetértettem.

Ami köztünk van Andrással, az olyan bensőséges, hogy nem kellene kiteregetni a nyilvánosság elé. Van-e köze hozzá bárkinek is? Nem tudom, lehet, hogy be kéne fejezni ezt a blogot, vagy csak apró-cseprő napi eseményekről írni. Meg egyáltalán: kit érdekelnek az én magánügyeim.

Másrészt, ahogy Shakespeare is megmondta, nagyon helyesen:

csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet.

Harmadrészt bazimód szeretek írni. Csak azt nem tudom, jól, érdekesen írok-e egy kívülvaló számára.


 

Amúgy egész tanítás alatt boldogan, de aggódva, szorongva, féltve szorongatta a mancsomat a pad alatt, mintha én valamiféle álom lennék, aki csak úgy elillanhat mellőle. Öt másodpercenként nézett rám, hogy megbizonyosodjon, hogy VAGYOK, nagyszünetben pedig együtt mentünk át a Kisadyba a büfébe vonalas füzetet venni. Az udvaron megfogtuk egymás kezét, és úgy vonultunk be a Kisadyba, üdvözült arccal.

A kapuban szembetalálkoztunk az Ő volt haverjával: Istvánffyval, aki kaján vigyorral végignézett rajtam, és gúnyosan cuppogni kezdett Őneki. Erre András odaállt elé, kihívóan, és elkezdte ütögetni a combját:
- Ide cuppogjál! Ide!

Ezzel a dolog el volt intézve, és Istvánffy szó nélkül elhordta magát.

Visszafele viszont zavartan kihúztam a kezem az övéből, mert MÉG nem akartam, hogy az egész gimi lássa, mi van köztünk. Ő elég megbántottan nézett rám, de ragaszkodtam hozzá. Még annyira friss az élmény, az hiányzik nekem, hogy az egész osztály kórusban károgjon a fülembe!

***

Délután viszont most nem ért rá sokáig, mert, mint kiderült, hétfőn és csütörtökön 4-től zongoraórája van, amiről nem tud többet lógni, mint amennyit eddig már lógott mindenféle ürüggyel. Ezen eléggé morgott egy sort (mármint hogy mennie kell oda), de én nagyon örültem, hogy zongorázni jár (Farkas Gáborra gondoltam, hogy micsoda véletlen...!)

Ő indítványozta, hogy üljünk be egy kólára a Mackóba, és beültünk egy hátsó, félhomályos zugba. Csak szorongattuk egymás kezét és hallgattunk, és néztük egymást, mint aki csodát lát. Nagyon sok időt töltöttünk így csendben, csak a pincér zavarkodott bele a kólával. Közben egy csomó érzés meg gondolat rohangászott bennem: félelem, kétség, öröm, remény, aztán az egész kavargó katyvasz leülepedett valami alapvető ólomszerű nyugalommá a hasam aljában. Mint amikor a keljfeljancsi kibillen az egyensúlyából, de aztán visszaáll.

Ő csak nézett-nézett mosolyogva, aztán egyszer csak előbányászta a mobilját, és se szó, se beszéd, lefényképezett. Ijedten tiltakoztam, de aztán én is ragaszkodtam hozzá, hogy lefényképezzem Őt, hogy láthassam otthon mindig.

Aztán elkísértem a zeneiskolába, egymást átölelve mentünk a főutcán meg még pár vastag és forgalmas utcában, fényes nappal.  mi megint nem nagyon láttunk semmit egymáson kívül. De egyszer csak valaki az Ő fenekére csapott. Ő úgy fordult hátra, mint akit skorpió csípett meg, de az a valaki már el is tűnt a forgatagban.

- Ki volt ez? - kérdeztem ijedten.
- Ez - mondta Ő - apám volt, és otthon el fogja mondani anyámnak, és mostantól kezdve hallgathatom a dolgokat.

A kapuban pedig úgy váltunk el, hogy megöleltük és megpusziltuk egymást két oldalról... óóóóó, teljesen be vagyok zsongva! Legszívesebben belebújnék Őbele, úgy, ahogy van, annyira szeretem! Hogy ragyog a szeme, mikor rámnéz!

Csak Rá tudok gondolni, mert egyfolytában msn-ezünk is éppen, plusz az Ő fényképét nézegetem, és mellette írom ezt a blogot is, emellé sehova nem fér bele a tanulnivaló. Most péntekre nem kell sokat, de jövő hétre annál többet... no mindegy, majd csak megoldom... megoldjuk valahogy.

A mozi előtt, mikor odaértem, már fürtökben csoportosult a városi ifjúság, cigifüst szállt a közvilágítás alatt. Azonnal észrevettem Andrást, aki már ott állt. Nagy zavarban voltam, a fülemben meg a fejemben dobogott a szívem, fájt a gyomrom, jéghideg volt a kezem, ő is tök nagy zavarban volt, és köszönésképpen csak elmormolt valamit az orra alatt. Meg is indultunk befele, és rémülten észleltem, hogy ferde az egész világ. Azt hittem, ez már a vég, és ájulok elfele izgalmamban, de nem, kiderült, hogy csak a folyosó ilyen lejtős, amin megyünk be a terembe.

Aztán leültünk jókisfiú-jókislány módjára a jegy által kijelölt helyünkre. Nem sokan voltak rajtunk kívül, de pont az én orrom elé tudott ülni egy három méter magas ember, ekkor összenéztünk, elnevettük magunkat és arrébb szedelőzködtünk. Ezzel kicsit meg is enyhült az a vizsgadrukkszerű valami, ami rajtunk ült.

Amikor leoltották a villanyt és elkezdődöt a film, kb. két (!!!) másodperc telt bele, hogy egymásba fonódjanak az ujjaink. Istenem, micsoda pillanat volt! Elragadtatva, ámulattal ültem mellette. Amikor pedig érezte, milyen hideg a kezem, mindkét nagy, (viszonylag) meleg mancsába temette az enyémet, és a film alatt végig szorongatta, simogatta, én meg a vállára hajtottam a fejem, és... és... ezt nem lehet elmondani!

András, egy élő, lélegző, meleg emberi lény, simogatta a kezem! Azt se tudta, mit csináljon, sóhajtozott nagyokat, fészkelődött, a szívéhez szorította a kezem, aztán felemelte és puszilgatta is... én meg csak fúrtam bele az orrom a nyakába, ájult boldogsággal.

Hogy a film mi volt? Valami említésre nem méltó, könnyed kis marhaság. Mikor vége lett, kiszédelegtünk a folyosóra, vakon pislogva, mint a denevér, de már ott rögtön megfogtunk újra egymás kezét, de ez még nem volt elég, hanem egymást átölelve imbolyogtunk hazafele, mint a NAGYOK. Én átfogtam a derekának azt a részét, amit át bírtam, Ő meg átkarolta a vállam, és a boldogságtól öntudatlanul haladtunk valamerre, amíg ki nem lyukadtunk a művháznál, ahol semmi keresnivalónk nem volt. Akkor nevetve visszafordultunk. "Vezess, drága tourist guide-om!" - szuszogta Ő. (Nemrég vettük angolon a turistás dolgokat.)

A buszig gyakorlatilag más értelmes, artikulált mondat nem jött ki a szánkon. Ő is szemlátomást nem volt magánál, hol mosolygott, hol sóhajtozott, hol dorombolásszerű hangokat adott ki, és azt mondogatta: "Ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el!" De nem is hiányzott a beszéd. A busznál pedig megöleltük egymást teljes mértékben, az összes karunkkal, és csak álltunk percekig és szorítottuk egymást, mintha nem holnap reggel látnánk egymást újra, hanem ki tudja, mikor.

Grave = ünnepélyes, komoly.

Azt hiszem, ma reggel, ahogy találkoztunk az iskolában, mindketten ünnepélyesen komolyak és elfogódottak voltunk, de főleg ő, én pedig Őt lestem, hogy akkor most hogyan tovább, mert már tegnap eldöntöttem, hogy teljesen az Ő kezébe teszem a dolgok további alakulását/alakítását.

Ő pedig föciórán nagyon komolyan, nagyon ünnepélyesen kitépett egy darabot a füzetéből, és így, írásbeli úton megkért, hogy maradjak ott vele tanítás után.

Úgyhogy utolsó óra után együtt indultunk haza, én szívszorongva lestem őt a szemem sarkából, Ő pedig megszólalt:
- Ági... azt szeretném kérdezni, hogy igaz-e, amit tegnap mondtál.
- Melyik része?
- Hát hogy hozzám jössz feleségül.
- Teljesen igaz!
- Akkor jó. Mert nem szeretném, ha viccelnél az ilyesmivel.

Elég szigorúan mondta ezt.

- Eszem ágában sincs viccelni - mondtam - Ha tudnád!
- Akkor jó - mondta újra, és nagyot sóhajtott. - Akkor mostantól kezdve a menyasszonyom vagy, és mostantól kezdve csak érted fogok tanulni és dolgozni.
- Én meg érted! -  mondtam megrendülten.

Ahogy ballagtunk a főutcán a gyönyörű napfényben, már csak másfél méter távolság volt köztünk! Aztán Ő odakormányozott ahhoz az ékszerbolthoz, ami az ő házuk aljában van, és hosszan nézegettük a karikagyűrűket, hogy melyik tetszik. Mindkettőnknek az a sima, egyszerű fazon tetszett. "Majd érettségiig összegyűjtöm rá a pénzt - mondta Ő - majd elmegyek vagont rakodni vagy valami."

Aztán mentünk tovább, és szembejött velünk a Szivárvány mozi plakátja, azt is jól megnéztük, és ő kérdezte, izgatottan pirosló füllel, hogy ma fél 6-tól lesz egy elég tűrhető film, elmegyek-e vele? "Persze!"- mondtam örömmel. De akkor elég hamar haza kell érzem, hogy vissza tudjak jönni addigra. Úgyhogy elkísért a buszig, de végre már azzal a tudattal jöttem haza, hogy hamarosan újra látom Őt...!!! Sőt érezni is fogom Őt, mert mindenki tudja, hogy mit jelent moziba menni: az ember elveszti a szüzességét kézfogás terén.

Még a busz fele mondtam Neki, hogy azért a többi fiú nem hiszem, hogy úgy gondolkodik mint ő, hogy rögtön feleségül is kéri a lányt.
"Leszarom, hogyan gondolkodik a többi fiú" - mondta. - "Én így gondolkodom. Nem játszok az ilyesmivel."

Úgyhogy nagyon jelentőségteljesen, komolyan és izgatottan búcsúztunk el a busznál, hogy akkor negyed hatkor a Szivárvány előtt.

egész nap nem tudtam enni egyébként egy falatot sem, olyan sorsdöntő események vannak. Tanulni meg még kevésbé, tudtam, és rémesen izgulok, olyan a kezem, mint a jégcsap, hiába ültem bele egy kád forró vízbe nemrég. Méghozzá szabályzat ellenére ültem bele, mert nálunk a fürdés szigorúan meg van szabva: este szabad csak, és egy vízben hárman kell egymás után megfürödni.


 

Igyekszem ezt a napot úgy leírni, ahogy volt. Úgy érzem, minden, ami történt meg ami elhangzott, szó szerint beleragadt a fejembe.

Úgy kezdődött, hogy fizikaórán átvonultunk filmet nézni a rajzterembe. Krakk Éva nagy hangsúlyt helyez arra, hogy valahogy megszerettesse velünk ezt az undok tantárgyat (hiábavaló ez a erőlködés). Valami fizika-kultúrtörténeti izét néztünk Kicsit olyan volt az egész, mintha moziban lennénk. Amikor ránk oltották a villanyt, jó közel ültünk egymáshoz, majdnem összeért a karunk, és az óra vége felé nem bírtam ki - meg hát sötétben mindjárt bátrabb az ember lánya -,

és megpusziltam az Ő arcát.

Ő megrázkódott, és azonnal el is húzódott tőlem. Mikor pedig Krakk Éva felgyújtotta a villanyt, láttam, hogy András olyan képet vág, mint akit nem megcsókoltak, hanem - megvertek. Piros volt, dúlt és szomorú.

Aztán fizika után átmentünk a saját termünkbe az angolokra, szünetben Ő odajött hozzám, és komoran közölte, hogy tanítás után maradjak itt a terembe, mert beszélni szeretne velem.

Azt mondanom sem kell, hogy a két angolórán ettől kezdve semmit nem tudtam figyelni, csak a saját szívem dobogását hallgattam rémülten - jön a végső leszámoláááás, a világvége, valamit rosszul csináltam, elcsesztem végképp, valamivel megbántottam, most ki fog kosarazni, miért nem fértem a bőrömbe?!? Mijafrancnak kellett vele ilyen tapintatlanságot művelni fizikán? A sötét meg a közelsége megbolondított, elvesztettem a józan eszemet...

és most cseszhetem az egészet, mert az tuti, hogy valamiért nagyon nem tetszett neki a dolog.

Tényleg nem tudom szavakkal kifejezni azt a szégyent és a zavarnak azt a mértékét, amivel ott ültem a két angolon, és vártam ítéletemet, amit a saját szájával fog kimondani tanítás után.

***

Mikor végre Nóra befejezte az angol oktatását, és a többi gyerek is elhordta magát a teremből, ott maradtunk Andrással, szembesülni. Ő azt a pozíciót vette fel, hogy nekidőlt a tanári asztalnak, és elmélyülten tartotta a kezében azt a hosszú pálcát, amivel Mucsi szokott mutogatni a táblán. Forgatta, tanulmányozta.

Én, hogy ne úgy üljek már a padban, mint valami megfélemledett hülye, beültem a kedvenc ablakfülkémbe, és szívszorongva vártam az ítéletét.

Ő pedig egyszer csak szóra nyitotta a száját: 
- Kérlek, ne szórakozz velem!

Erre viszont én is akkorára tátottam a számat, mint a bécsi kapu, de hang nem jött ki rajta. Ekkora igazságtalan sértést! Leszálltam az ablakfülkéből és megközelítettem:
- Mi van??
Erre ő, éjsötét pillantással:
- Azt mondtam, hogy légy szíves ne szórakozz velem.
Majd hozzátette:
- Lehet, hogy ez neked jó móka, de nekem nem az.

Erre viszont tényleg nagyon felháborodtam.
-  Mégis milyen alapon...  vonod kétségbe...

Ő így, hogy fenn állt a tanári asztal előtt a katedrán, még sokkal magasabbnak látszott, mint egyébként.
- Figyelj - kezdte összeszedettebben - kérlek, hagyj engem békén.
- De miért?
- Csak!!!
- Ezt nem fogadom el. A "csak" egy tipikus női válasz, Krakk Éva is megmondta. - próbáltam nevetni, de remegett a hangom.

Ő megint forgatta, tanulmányozta a mutogatós pálcát.
- Nos, jó - szólalt meg - ha bővebben óhajtod. Az a gyanúm, hogy ti összebeszéltetek pár lánnyal, hogy engem megszívassatok, vagy valami ilyen áll a háttérben.
- Micsoda??
- Igen. Csak azt tudom elképzelni, hogy előre megrendeztétek az egészet, és a hátam mögött röhögtök rajtam... vagy csak te egyedül csinálod a magad szórakoztatására, csak az a baj, hogy nekem már annyi, és, KÉRLEK, ITT, MOST HAGYJUK ABBA AZ EGÉSZET.

Ekkor már majdnem sírtam. Mekkora egy makacs, rögeszmés hülye!

Ő viszont már fogta is a táskáját és indult kifele a teremből, én meg utána, belecsimpaszkodva a zsebébe. A porta melletti radiátornál (annál a híresnél) sikerült megint megállítani.

***

- Nem létezik, hogy ekkora hülye vagy - suttogtam rémülten - Ezek a saját agyadnak a termékei!
- Nem hiszem - mondta sötéten - csakis így áll össze a kép logikus egésszé, tekintve, hogy nincs olyan lány a földön, akinek én tetszhetnék...
- Hát te teljesen hülye vagy!
- Figyelj - sóhajtott nagyot - Azért annyira megbízok benned, hogy elmondjak valamit. Az van, hogy én téged... halálosan... KOMOLYAN VESZLEK. De ha elkezdenénk járni, és ha csak egyszer is azt tapasztalnám, hogy kigúnyolsz, kiröhögsz vagy elhagysz egy másik fiúért, akkor... én abba belehalnék. Így csak szimplán bele van döfve a szívembe a kés, de úgy meg még jól meg is forgatnád. Úgyhogy jobb el se kezdeni az egészet, és kérlek, legyen benned annyi tapintat, hogy békén hagysz...

A mondat végén már vacogni, rázkódni kezdett, és lassan lecsuszamlott a fal mentén a kőre. Úgy reszketett, hogy hallhatóan kocogtak a fogai. "Uramisten, uramisten..." - motyogta.
Rémülten én is leültem mellé. Ilyen állapotban még soha senkit sem láttam. Tényleg vacogott, reszketett egész testében, és ahogy a fogai kocódtak össze folyamatosan, hát az ijesztő volt. Percekig ültem mellette tehetetlen ijedséggel. Aztán nagy nehezen összeszedte magát, és újra felállt, vele együtt én is feltápászkodtam.

- Én is halálosan komolyan veszlek téged - mondtam.
- Nem hiszem! - meredt rám - Annyira biztos nem, mint én téged.
- Dehogynem! Teljesen totál komolyan gondolom a dolgot!
- Nem hiszem - mondta csökönyösen.
- Pedig teljesen komolyan gondolom!
- Nem hiszem. Bizonyítsd be.
- Hogyan bizonyítsam be? Akasszam fel magam ide a sarokba, hogy elhidd, vagy mit akarsz? - kérdeztem
- Akkor se tudnám elhinni.
- Hát ez az!! - a saját hajamba ragadtam és megpördültem a tengelyem körül. - Na jó, szóval ez így tiszta őrület.

Aztán csak álltunk egymással szemben és vadul meredtünk egymásra.

Akkor eszembe jutott valami, és azonmód ki is mondtam:
- Figyelj. Mondok egy bizonyítékot.
- Mit?
- Azt, hogy most, itt, úgy, ahogy vagyok, azonnal hozzád mennék feleségül!
Aztán rögtön ijedten a számra is tapasztottam a kezem. Hupsz, pont ezt nem szabad mondani egy fiúnak! De András rám bámult:
- Tényleg?
- Teljesen! - bizonygattam.
- Úgy, ahogy vagyunk, itt és most?
- Igen!
- Nem csak viccelsz?
- Nem!
- Akkor itt, most megkérem a kezed! - magasodott felém fenyegetően.
- IGEN!!!!

Erre csak pislogott:
- Hát... most... most mit mondjak erre...
- Te húztad ki belőlem, tessék. - így én -, vagy netán esetleg pont TE nem veszed annyira komolyan az egészet?
- Jaj, dehogynem - sóhajtott - csak még nem bírom elhinni... hogy velem történik ez...

De ezzel lecsillapodott abból az idegrohamból, amiben volt, és kissé megnyugodva, viszonylag rendezett állapotban indultunk el a busz fele.

Most pedig itthon csak annyit fűznék hozzá a dologhoz, hogy  baromi nagy elégtételt érzek, hogy UGYE MEGMONDTAM, HOGY HÁZASSÁG LESZ A DOLOGBÓL, ÉS KÁR VOLT ENGEM KIRÖHÖGNI!!!

Most viszont olyan fáradt vagyok, hogy le kell dőlnöm, mint akin átment egy úthenger.

András nélkül én egy lyukas tölcsér, egy kirágott közepű kakaóscsiga, egy üres héj vagyok. 

Ha nem vagy velem, olyan, mintha nem lennék. Egy üres, meszes héj vagyok, dideregve szemlélem a környezetemet.

Drágám, kérlek, könyörgök, legyen rám szükséged! Kérlek, hagyd, hogy szeresselek! Legalább csak hagyd, tűrd el, viseld el...

nem tudom, mi van, de a többi emberrel nem tudok kontaktust teremteni. De a te kezedet annyira szeretném fogni, szeretnék neked mindent elmondani, lesni téged, hogy mi tesz boldoggá.

Kérlek, fogadj el!!! Töxánalmasan nyivákolok itt Neked az ágyam tetejéről, tökre megalázom magam itt előtted, de kérlek, ne legyél tőlem távol, ijesztő, hogy mennyire szükségem van Rád!!!

Kérlek, fogd fel valahogy a dolog súlyát, bár nem tudom kimutatni (és leírni se nagyon). Ha hagyod, hogy szerethesselek, ki tudok végre lépni ocsmány önmagamból.

Észre se vettem, hogy miközben el voltam foglalva Andrással meg a lelki jelenségeim vizsgálatával, Fábián Dorina és baráti köre (a Nagypofájúak) egy hatalmas pókhálót szőtt az osztályterem sarkába, kötélből, rá egy textilből készült, barátságosan vigyorgó pókot, és ezzel megnyertük az osztálydekorálási versenyt.

Komolyan nem tudatosult, hogy
a) versenyt hirdettek
b) színvonalas dekoráció van a termünkben
c) megnyertük az első díjat.

Akkor vettem észre mindezt, amikor pénteken az ismerkedési esten eredményt hirdettek, és üdvrivalgás tört ki .

Matekon amúgy témazárót írtunk egész órán, lelestem egy csomó mindent Andrásról (szerintem én is tudtam volna ezeket, de hát biztosra akartam menni.)

Nagyszünetben András mosolyogva átnyújtotta a vajas kenyerét, de én szemrehányóan néztem rá a péntekiekért. Ne tegyen már úgy, mintha mi sem történt volna!

- Nem sokat szóltál hozzám az ismerkedés esten - morogtam.

Ő meg erre, mint a szent, megbántott ártatlanság, még ő nézett rám némán, vádlóan! Egy kukkot sem szólt, csak nézett szomorúan. Ne haragudjon már, még én érezzem magam rosszul az ő idétlensége miatt?! Most már elegem van!

Tanítás után el is mentem demonstratíve Katival mászkálni a városban, magasan feltartott fejjel, mint a liba, és igyekeztem büszkeséget és sértettséget sugározni kifele.

Mit vár? Vagy nem is szeretne semmit? Akkor meg mit kísérgetett egész múlt héten? Kivéve az ismerkedési estet, mert akkor bezzeg betojt.

Vagy tényleg csak havernak tekint, és az egészet benéztem? Pfű, de ciki lenne...

Nagyon szeretem, nagyon hiányzik, vele akarok lenni!!!

***
Más: ma délelőtt volt a Jutka abortusza. A dokit Dóra kerítette hozzá, mert a szembeszomszédjuk, akivel jóban vannak, nőgyógyász. Anya kísérte be reggel, és itthon rémisztő részleteket mesélt, hogy futószalagon tolták ki-be a lányokat (kifele némelyeket vérfoltos lepedőben). Délután már ki is dobták Jutkát.

Na, ez hamar megvót. Brrr. Nem is látszik, hogy különösebben megrázta volna az eset. Anna, nekem, félre: "Biztos nem ment be órára, mikor az ember szaporodását tanulták".

Horoszkópot bezzeg olvas a hülyéje, rendszeresen.
 

pffff...

Drága András!

Ó, te szerencsétlen, hülye, mulya!

Most komolyan... erőszakoljalak meg, vagy mire vársz? Azért az idétlenségnek is van határa! Most elvesztegettük ezt a jeles alkalmat, pedig, ahogy Petőfi is megírta, századok adnak tervkivitelre egy ilyen pillanatot. Legközelebb márciusban lesz Ady-nap. Várjak addig?

Most komolyan... Muszáj volt végig Deménnyel flangálni? Hogy én meg Katival...? Jó, de őt pajzsnak használom, lelki támasznak...  Neked kell kezdeményezni! Én csakazértse, jusztse, inkább itt fogok elszáradni, és ennek TE leszel az oka!

Most már azért se, semmit, pukkadj meg, ott, ahol vagy, nem szólok hozzád egy hétig! Egyszerűen ennyire béna nem lehet valaki!

Vagy benéztem az egészet, és nem is akarsz tőlem semmit...?

Tudod, az tökfrusztráló, hogy már úgy elképzeltem kettőnket... részletesen láttam magunkat a tornateremben ülni a göngyölegen, a sötétben, ahogy megfogjuk egymás kezét... és végre véget ér egymás kerülgetése... és ahogy hozzáérsz a kezemhez, én a gyönyörtől behanyatlok oda a szőnyeg mögé...

el se jutottunk a rohadt tornateremig a diszkóba.

Hülye, hülye, hülye, hülye!!!

Nos.

A tegnap napról egy szóban is tudnék frappáns összegzést írni, de inkább kicsit részletezem.

Szóval Katival pontban 4 órakor behatoltunk az iskola épületébe. Az első, ami szemembe ötlött, András volt a radiátornál, Deménnyel ácsorgott ott, és elfogódottan bólintva üdvözöltük egymást.

Második benyomásom: tele volt az iskola gyanús, züllött alakokkal, akik másik iskolából vagy ki tudja honnan jöttek ide bulizni, és néhányan már kora délután jól láthatóan be voltak rúgva/szívva/mittudomén.

Katival leadtuk a kabátainkat a ruhatárnál (sok méteres sor állt), amely helyiséget a mi osztálytermünkből képezték ki, aztán besodródtunk a tömeggel a tornaterembe, mert fél 5-től 7-ig műsor volt. A mi drágalátos osztályunk szórványosan ugyan, de kb. egy helyre telepedett, részben a feltekert tornaszőnyegeken, részben az előtte levő parkettán foglalt helyet, már azok, akik nem szerepeltek a műsorban. Legegyszerűbb lett volna leülni András mellé a földre, de - ki gondolná - nem mertem, inkább ültem Katival a tekercsen, ő meg Deményékkel pár méterre. Sokszor összenéztünk összenevettünk a műsor alatt, a legkisebb nyamvadt poénon is.

A karzat is roskadásig volt emberekkel, a levegő elfogyott, a műsorból alig láttam valamit, a mi osztályuk agilisabb fele valami vacak bohózatot adott elő lepedőbe öltözve, de egyszerűen nem volt már oxigén, hiába nyitották ki az ablakokat.

Utána kiáramlottak az emberek, levegő után kapkodva, a folyosóra, és ott tömegnyomor alakult ki, egyszerűen beszorultunk, se té, se tova, és kezdett halálfélelmem lenni. A tornatermet nekiálltak közben átrendezni az esti táncmulatságra, mindenféle kábeleket meg hangfalakat tákoltak össze.

Kint a többi teremben elvileg "gazdag programválaszték várta az érdeklődőket", úgy mint teaház a boltíves alagsorban , Fekete Kakas-koncert a második bé termében, filmvetítés a rajzteremben, táncház a harmadikon, büfé az elsőn stb.

Hát mit mondjak? Bohózat volt, az. András le se szakadt Deményről, én meg Katiról, csak kerülgettük egymást egész este, röhej volt, ha mi kimentünk a porta elé, akkor ők kisvártatva jöttek utánunk, valami nagyon fontos beszélgetésbe merülve, aztán ők el a karzat felé, mi meg nem sokára utánuk, fel-le, ide-oda, szana-széjjel, össze-vissza. ki-be, folyton keresztezve egymás útjait és távolról nézegetve egymást...

elég az hozzá, hogy este tízig ezt csináltuk, ő Deménnyel, én Katival,

10-kor pedig meguntam a dolgot, meg Kati is nagyon elfáradt már, beálltunk a ruhatár elé kiváltani a kabátunkat, és akkor Ő megállt mellettünk és rémülten kérdezte, hogy:
- Már mész?!?
- Igen, már megyek! - mondtam én csípősen és dühösen, és miután végre, nagy nehezen megkaptuk a kabátunkat, otthagytam az egész intézményt, mint eb a szaharát.

Na, hát ez volt tegnap. Nincs mit hozzáfűznöm.
 

Séd Katinál vagyok, mindjárt indulunk! Szegény Katit egész délután idáig nyaggattam, egyfolytában csak Andrásról locsogtam neki izgatottan, és eldöntöttük, hogy ma szépnek kell lennem, így aztán felöltöztem az ő egyik ruhájába, olyan lazacszínű, vagy milyen, szoknya meg minden, meg szép cipő, az is a Katié, ki van tömve papírzsebkendővel az orra, mert egy kicsit nagy... fhüh, betojás, állandóan rohangálnom kell a vécére, nagyon be vagyok téve, a szó szoros értelmében, el sem tudom képzelni, hogy ma, MA van a napja, hogy átlendülünk a holtponton... már írni se tudok rendesen, holnap folytatom!

"Az én uram csak a vizet issza,
Nem sírom a lányságomat vissza."

Egész nap ez a versike járt a fejemben.

Ma Őkelme óvatosan érdeklődött, hogy jövök-e az ismerkedési estre, és ha igen, mikor. Mondtam, hogy kb. délután 4-re tervezzük Katival. Azt mondta, ő is kábé akkor jön.

(Hhhehhehhehheh!!! Ez az, haladunk!)

Most angolon is kivételesen együtt ültünk. Nóra felszólította az osztályt, hogy álljunk fel, és mindenki válasszon magának egy párt. (Ez is valami társalgási gyakorlat része volt.) Erre András: "Akkor, gondolom, te most Katival akarsz lenni..." Erre én, sértődötten: "Nem, képzeld, NEM Katival szeretnék lenni!" Erre ő nagyon mosolygott az orra alatt, aztán végül is együtt maradtunk.

A számtek előtti szünetben egymás mellett álltunk a folyosón. Anna éppen akkor ment fel az orrunk előtt a lépcsőn. Mutattam Andrásnak, hogy "Ő a nővérem." Ő figyelmesen és hosszan nézte Annát, amíg az el nem tűnt a lépcsőfordulóban. Olyan sokáig nézte, hogy tiszta féltékeny lettem. Aztán hozzám fordult: "Nagyon hasonlít. A tartása meg a járása is."

Aztán Ő azt mondta, hogy az ásokkal lesz focimeccsük ma délután, itt, az iskola udvarán. "Engem a kapuba szoktak állíani, mert úgyse fér be mellettem a labda."

Erre persze ott ültem sötétedésig az udvaron, és néztem őket. A másik kapuban, nini, Istvánnfy volt, akiről pont tegnap beszéltünk. Szerettem volna hangosan  szurkolni az osztályomnak, meg persze főleg Neki, de csak izgatottan fészkelődtem a helyemen. Közben tisztára olyan érzésem volt, hogy mindketten a személyes szabadságunk utolsó (másod)perceit éljük, és még most kell kitombolni magunkat.

A meccs végén nagyon vártam volna, hogy odajön hozzám, de nem jött, csak távolról intett... hm, lehet, hogy nem akart a többi fiú előtt nyíltan idejönni? Mondjuk biztos nagy huhogás meg gúnyolódás lett volna belőle.

Most, estére már nagyon ideges vagyok. Az iskola udvarán, ahogy sötétedett, egyre jobban úgy éreztem , hogy rámborul egy búra. Mint valami rémült egérre, aki össze-vissza rohangászik, de ráborítják a lavórt és csapdába ejtik. Nos, ez lesz holnap (ha minden igaz). Komolyan, megint olyan érzésem van, hogy holnap nem megyek sehova, beteget jelentek... áááááá, megfulladok, már megint kihagyásokkal dobog a szívem...

Mindegy, jöjjön, aminek jönnie kell, hulljon a fejemre a bárd.

***

Most viszont már a Séd Kati idegeire megyek, mert ha vele vagyok, már folyton csak Andrásról tudok neki beszélni. Megbeszéltük, hogy holnap tőle indulunk az iskolai buliba, és utána nála is alszok. Meg majd ő ad nekem néhány tetszetősebb rongyot, mert nekem semmi nincs, amit felvehetnék.

Katiról: végső soron nagyon jó fej, hűséges lány, megbízható, tapintatos. Ha holnapra három fejet növesztenék, akkor is csak udvariasan mosolyogna. Így, hogy más barát is kilátásban van, mindjárt enyhültebben tekintek rá. Csak ne lenne szegény olyan baromi unalmas!!!

Ez a három szó úgy csattant ma az agyamban, mint három puskalövés, és mostanáig visszhangzik bennem.

Szerda van, két nap múlva ismerkedési est, valamiért ma is együtt mentünk haza Andrással a buszig (hm, véletlenül már megint összecsapódtunk), és a barátságról beszélgettünk. A tegnapi óvodalátogatás kapcsán.

Egyébként nincs arra mértékegység, amivel kifejezhetném, mennyire csodálatos, izgalmas érzés az, ha az ember lánya megy kifele az osztályteremből, és a szerelme már megint mellészegődik hazafele menet, úgy egészen véletlenül mellésodródik a kijárat felé menő hadiúton, és ott is marad...

Nos, hát tegnap én elmondtam Weszprémyt, ma pedig rákérdeztem, hogy van-e neki igazi barátja, mire Ő elgondolkozott, és kénytelen volt közölni, hogy nem, egyáltalán nincs. De volt, általános hetedikig, Istvánffy nevezetű, aki most ide jár az A-ba. Elég feltűnő jelenség, biztos láttam már jártamban-keltemben, vörös haja van.
- Jah, tudom! - mondtam. Igen, láttam már. - És miért mentetek szét? - kérdeztem.
- Öööö... egy lány miatt...
- Miféle lány? - kérdeztem szívszorulva.
- Az általánosban járt velünk - nyögte, rózsaszínűre válva. - De... öööö... nem volt semmi - velem. Istvánffyval kezdett járni. Hetedikben még együtt lestük a Nyár utcában délutánonként, de később kiderült, hogy rosszul tudtuk, nem is ott lakott, hanem a Vár utcában.
- Ki az? ismerem?
- Öööö... igen.
- KI AZ???
- Hm... Bíróbea... - bökte ki.
- AZ a Bíró Bea? Az osztálytársunk?
- Igen...
- Aham... - mondtam csüggedten.
- De... ööö... az egész csak egy gyerekes marhaság volt. Csak azért haragszok Beára egy kicsit máig is,  mert elvette tőlem a legjobb barátomat. Aztán Istvánffy nyolcadikban már szakított vele, de valahogy már akkor nem találtuk a régi hangot, őt már már kezdte érdekelni: a tenisz meg ilyesmi, ahhoz már nem volt közöm.

Eközben ballagtunk a busz felé, és sokáig gyűjtöttem az erőt, mire meg mertem kérdezni:
- És volt már barátnőd?
- Viccelsz? - meredt rám komoran.

Aztán ő is megkérdezte tőlem, óvatosan:
- És neked volt már barátod?
- Dehogy, dehogy! - mondtam gyorsan - Egyáltalán nem volt sohasem.
 
Haladtunk tovább elgondolkozva.
- És hiányzik Istvánffy? - kérdém.
- Hát ő konkrétan nem, hanem egy barát. Mint olyan. De nem is egy barát. Hanem gondolkoztam, mi hiányzik igazán.
- Mi?
- Olyasmi hiányzik, mint a simogatás, ölelés, csók.

Ettől  a három szótól mérhetetlenül zavarba jöttem. Úristen, ilyesmit még csak hallani is szégyen, én ilyesmit ki se mernék mondani! Ez meg itt kimondja, a nyílt utcán, gátlástalanul és hangosan... ezután még ösztönösen plusz fél méter távolságot tartottam tőle. Mondjuk nem a fülembe mondta, hanem úgy általánosságban a levegőbe, de akkor is...!

Itthon aztán volt min morfondírozni! Igen, persze, nekem is ez hiányzik, amiket ő mondott, de ezt így, ilyen nyíltan megfogalmazni...

Drága szerelmem! Ne mondjál nekem ilyeneket, mert attól fogva nem tudok másra gondolni...! Holnapután ismerkedési est, huh, ott már nem tudlak elkerülni...

Húha! A dolog ki fog bontakozni, igen hamar, ijesztő, hogy mi forog kockán... mások össze-vissza váltogatják a barátaikat/barátnőiket, nekem András az egyetlen, és ha vele kudarcba fúl a dolog, tudom, hogy legalább tíz évig újra magamba fogok gubózni remete módjára.

Egyáltalán azt sem tudom, hogyan sodródtunk idáig. De most már célegyenesben vagyunk.

Iskola után a kajajegy kárba veszett :)), ugyanis elmentünk KETTESBEN sétálni az óvodámhoz a liget felé. Ez egy hosszú út észak fele, de nem akartam buszra szállni (nem volt pénzem buszjegyre, de ezt szégyelltem mondani), Ő meg hűségesen, szuszogva baktatott mellettem a szokásos két-három méter távolságra.

Az óvoda felé azért mentünk, mert nosztalgiázni akartam, fel akartam állni a kerítésre és bedugni vágyakozva az ormányom a mesebeli kertbe, ahol életem legboldogabb éveit töltöttem. Ebben az élményben részesíteni akartam Andrásomat is.

Odafele áradoztam neki a komor szálfenyvesről, ami ott nőtt az udvarban és kétágú tűlevelekből képezett avart a homokozóban meg mindenhol, az elvarázsolt kastély jellegű épületről, az ebédlőbe lefele vezető csigalépcsőről és persze Weszprémyről, örök és egyetlen igazi barátnőmről, aki Afrikából pottyant közénk középső csoportban. Ő komolyan, figyelmesen, együttérzően és okosan hallgatott, és baktatott a jobbomon, majd komolyan, figyelmesen stb. odaállt mellém a kerítéshez, és ő is belesett...

Pfff, hát komolyan... az a fenyves, amire emlékeztem kicsi koromból, három szál görbe feketefenyőből áll. Az egész udvar pedig alig pár méter széles az épület körül.

András egyébként mintha féltékeny lett volna az emlékeimre! Igyekezett elég hamar elterelni a szót. Én meg nem is tudtam magamról, mennyit tudok locsogni (megfelelő hallgatóságnak.)

Visszafele pedig történt egy érdekes párbeszéd köztünk. Azóta is azon morfondírozok, hogy ez vajon azt jelentette-e, amit szeretnék, hogy jelentsen?

Valami kapcsán megint tett magára valami önironikusan degradáló megjegyzést. Erre azt mondtam neki:
- Egyébiránt nekem is van egy ilyen rögeszmém magamról. Nekem az, hogy láthatatlan vagyok.
- Micsoda? - mordult.
- Hát az, hogy... senkinek se vagyok fontos, senkinek se számítok, mindenki átnéz rajtam.
- Ezt mégis honnan veszed?
- Hát... talán az, hogy sok testvér közt vagyok a középső... sose voltam fontos senkinek, mintha üvegből lennék...
- Hát ez nem semmi - meredt rám - ez még az egyes körön is kívül esett!
- Tessék..?
- Ez a célbalövésnél van. Amikor még a céltáblát se találja el valaki.
- Mért, KINEK VAGYOK FONTOS SZERINTED??? - kérdeztem én siránkozva.

Erre nem szólt semmit, csak mogorván a földet nézte, és caplattunk egymás mellett.

Itthon meg azon tipródok, hogy vajon jól hallottam-e, és ha igen, akkor jól értettem-e, vagy már megint csak belelovallom magam valami hülyeségbe, és egyáltalán, érdemes-e reménykedni, és nem csak hülye botor álmokat kergetek stb.

Ez a blog az ismerkedés és az evés körül forog :)

Hogy iskola is van a világon, meg tanulás? Hát igen, valóban, de most nem ez az elsődleges (kivéve a Mucsi-féle témazáró, mert azt nem lehet nem komolyan venni.)

Mucsi év elején a következőt hirdette ki, miheztartás végett:
- Mulasztást, hiányzást csak két esetben fogadok el. Egyik, ha valaki meghal. Másik, ha valakinek meghal az anyja.

No mindegy! Nagyszünetben a Drága nekem adta az orbitális vajas kenyerét, és némi gúnyos hörgést tapasztaltam az osztálytársak körében, akik közel voltak, NEM BAJ!

Angolon amúgy szódoga volt 50 szóból. Majd kijavítom.

Az angolos terem a 3-on van, és onnan indultunk le utolsó óra után. Valahogy, mire leértünk a földszintre, már megint egymás mellett mentünk, óvatosan mosolyogva egymásra. Ő akkor elég zavartan és izgatotan magyarázni kezdte, hogy a kajajegyét is nekem szándékozik adni, mivelhogy a menzai ételek nem fognak beleférni abba a fogyókúrába, amit ő akar folytatni.  Én meg nagyon meg voltam hatva, de ugyanakkor pironkodtam is, és mondtam, hogy "Jaj, ez már túlzás, nem szeretném kienni a szüleidet a vagyonából."

Meg igazából arra gondoltam, hogy ha én beülök tanítás után ebédelni, hogy fogunk együtt hazamenni a buszig? Inkább éhezek, de vele akarok lenni iskola után. (Ezt persze nem mondtam el neki.)

Megint együtt mentünk a buszpályaudvarig!

Hát először is. Megszokhatatlan érzés, hogy megy mellettem a szívszerelmem, aki nem lány, hanem jóval magasabb és vastagabb és sötétebb, mint én, és ahogy rakja a lábát mellettem, a cipői sem a Kati kis szolid topánkái, hanem jó nagy fiúcipők... Fura, izgalmas, bódító élmény már csak az is, hogy vele megyek kettesben az utcán.

Viszont minél jobban megvagyunk, meg minél többet beszélgetünk, úgy veszem észre, annál távolabb sétálunk egymástól, és tegnap is a padon teljesen elhúzódva ültünk, egyikünk az egyik sarokban, másikunk a másikban, mintha mind a ketten valami láthatatlan fallal lennénk körülvéve, amibe nem nyúlhat bele másik ember. Ez egy afféle aura, neki is van, nekem is van, állíthatom, hogy betonkemény, és olyan 2-3 méter átmérőjű.

Azon gondolkozok, hogyan lehetne ezt áttörni. Óóóó, ismerkedési est a hétvégén, talán majd ott... hmmm, drága, drága, DRÁGA!!! Remélem, nem csak barátnak lát engem, hanem többet akar tőlem!

Egyébként azzal töltöm az estéimet, hogy szortírozom a jeleket, amiket napközben kibocsátott, hogy ez vagy az ugye jelentheti, hogy belém van zúgva...?  Nem vagyok benne biztos, vagyis néha biztos vagyok benne, néha meg elcsüggedek... Mindenesetre jó úton haladunk!!

Hijnye, a keservit, ma már tanulni kellett.

Hú, ma mindenféle nagy, harangzúgós zene zengett-bongott a szívemben Nagyon nagy fordulat ez az egész, ami folyik. Ma újra meg kellett barátkoznom (küzdenem) egy kicsit a gondolattal, hogy az Övé leszek, mindenféle értelemben. Akarom ezt? Nagyon is! Félek tőle? Mint állat!

Hát először is vegyük a kézfogást:

Hogy mi a gond? Semmi. Csak az van, hogy elalvás előtt mindig arról álmodozok, hogy az Ő mancsát fogom, sőt, hogy ölelkezünk és remegve szorítjuk egymást... De élőben egy nagy falat érzek kettőnk közt, illetve úgy érzem, hogy ha bármilyen testi közeledést csinálna, én fejvesztve rohannék a vakvilágba.

Hiába vagyok 7 testvérrel körülvéve, mink nem szoktuk egymást ölelgetni meg fogdosni egymás kezét, ezek a dolgok tök idegenek tőlem, és egy nagy jégpáncélt érzek magam körül e tekintetben. Remélem, nem fog majd nagyon erőszakoskodni a Drágám ilyen téren, ha oda jutnak a dolgok, hogy hivatalosan is együtt fogunk járni...

Álmodozásaimban mindenféle dolgot csinálok Vele, élőben meg lefagyok, megijedek, elutasítom, kerülöm az ilyesmit. Hát nem tudom, képes leszek-e ezen a gátláson áttörni valaha. Azt hiszem, csak abban az esetben merném megfogni az Ő kezét is, ha töktotál teljesen biztonságban érezném magam Vele, azazhogy teljesen tudnám, hogy szeret és elfogad, na de ettől még messze vagyunk, mert végülis alig ismerjük egymást... előbb jobban meg kék barátkozni.

Jujjj, de izgi!!!!!

Aztán sokat keresgéltem a neten a fogyókúráról meg az egészséges táplálkozásról, és nénda csak, tényleg említik a glikémiás indexet, amit magam is megtapasztaltam sütemények evése után. Meg azt is mondják az okosok, hogy reggelre lehet többet enni, estére meg már csak bizonyos dolgokat. Jó lenne valahol találni egy táblázatot, hogy mikor mit lehet és mit nem.

***

Tegnap milyen arcot vágott rám a nagyszünetben az udvaron (miközben a vajas kenyeres megbeszélést tartottuk): egészen megható volt, hogy mennyire csüggött az ajkaimon meg adott a véleményemre, és olyan NAGYON, egész lényével figyelt rám (mondhatni mohón), és megint azt éreztem, hogy kicsoda vagyok én, hogy Ő ennyire komolyan vegyen engem.

Tisztára úgy viselkedik, mintha az én lényemnek valami súlya lenne, mintha fontos lennék neki, és ez tök zavarba ejtő, itt valami félreértés, tévedés van, folyton az az érzésem. Sőt az az érzésem, hogy egyszer majd kinyúl utánam és azon fogja magát észrevenni, hogy átmegy rajtam a keze, mint egy levegőn. (Eddigi életemben lényegében mindenki levegőnek nézett.)

Tegnap este megnéztem a gugliban, hogy mi az a menóra.
Hmmmm...  Nohát, nohát. Végül is igen. Okos is, göndör is...
Odamentem óvatosan apához, aki épp rádiót hallgatott, és így szóltam:
- Apa... te mit szólnál ahhoz, ha egy zsidóhoz mennék feleségül?
- Jó, hogy már nem eszkimóhoz - ennyit mondott, aztán visszafeküdt rádiót hallgatni.

Második szünetben a Padtársam szokás szerint előszedte a bazinagy vajas-zöldpaprikás-parizeres kenyerét, és leírhatatlan orcával, a szemével felém csippentve így szólt:

- Anyám mindig túl sokat csomagol. Ezentúl neked adom.
- Az egészet? - hökkentem meg.
- Az egészet.
- Na de...
- Mert különben kénytelen vagyok kidobni.
- Hukk..? Ha már nagyon muszáj, legalább csak a felit, te!
- Az egészet - mondta ő eltökélten.
- Jól van - mondtam én - ezt megbeszéljük nagyszünetben, az udvaron, mert ez tűrhetetlen.
- Tőőőőlem... - mondta ő mosolyogva - bár semmi esélyed, de azért megbeszélhetjük.

Úgyhogy leballagtunk az udvarra, és ott őkelme elmondta, hogy ezentúl fogyókúrázni fog, de ezt nem akarja elárulni az anyjának otthon, mert az kétségbe esne, hogy a drága fiacskája éhen fog halni. Meg hogy láttam-e, hogy egy ideje nem tornázik? Mondom, láttam. Hát azért, mondta ő, mert eltiltotta az orvos a sporttól a tédízületei miatt, és most már elege van.

Utolsó óra után úgy intéztem, hogy még javában beszélgessünk, és együtt induljunk haza.
Nagy tudományosan vázoltam neki eddigi tapasztalataimat az élelmiszerekről:
- a cukor éles elmét és jó kedélyt csinál,
- a zsiradék pedig életerőt és kitartást kölcsönöz.

Viszont a cukros dolgok után nagyon hamar újra éhes lesz az ember fia/leánya, mégpedig afféle elgyengülős, szédülős éhséggel, a zsíros dolgok sokkal tovább tartanak.

András figyelmesen hallgatott, és azt mondta, hogy a következő délutánjait az élelmiszerek kutatásának fogja szentelni a neten. De hogy addig is egyem meg a vajas kenyereit, mert az BIZTOS, hogy nem kóser fogyókúra szempontjából. Ebbe bele is egyeztem nagy nehezen.

Meg szerettem volna kérdezni, hogy hány kiló is, mert igen-igen soknak látszik, de nem tartottam illendőnek. De az nagyon jó, ha elkezd fogyókúrázni, és mindenben segíteni fogom! Csak ne vigye túlzásba.

Fú, tisztára olyan meghitten mentünk a buszig, mintha már házasok lennénk! Nagyon komolyan és fontoskodva beszélgettünk a kalóriákról és kajákról. Közben félúton le kellett ülnie egy padra, mert egyszerűen nem bírt tovább járni.

- Szép kis alak vagyok, mi? - kérdezte búsan. - Jaj, dehogy, dehogy - mondtam.

Egy darabig gubbasztott magában, aztán kitört:
- Nem csak azért utálok kövér lenni, mert nehéz így élni. Fáj a térdem, fulladok. Ez csak egy dolog. Hanem a kövérség egy életforma. Megkeseríti az ember életét. Minden percben érzem. Látom, ahogy az emberek úgy néznek rám, hogy "Nézd ezt a dagadt disznót, ez biztos mindig csak zabálna!" És tudom, mi van? Az van, hogy az a legundorítóbb az egészben, hogy az ember folyton csak magával foglalkozik. Többet foglalkozik a külsejével, meg hogy mit gondolnak róla, mint egy LÁNY! És ez férfiatlan és méltatlan. Most is, látod, itt görcsölök magamon, és ez, ismétlem, FÉRFIATLAN és MÉLTATLAN.

Behunytam a szemem és nagy gyönyörűséggel hallgattam, ahogy fortyog, mortyog és dühöng. Mélyen megtisztelve éreztem magam, hogy ezeket elmondja nekem. Majdnem szerelmet vallottam neki, de mégsem mertem. Valahogy úgy kell intézni, hogy ő tegye meg (már ha akarja.)

Órák után együtt indultunk el az iskolából. 

Nagy áhítattal mentem be vele a kapualjukba. Gyalog mentünk fel a harmadikra a kikopott kőlépcsőkön, mert lift nincs. András nagyon nehezen viselte a lépcsőmászást, fent a falnak dőlt, lihegett. Aztán sokáig nyitogatta a zárat az ajtójukon különböző kulcsokkal, és én szorongva figyeltem - mert, ugye, rettegtem, hogy otthon van az apja vagy az anyja, vagy a tesói. "Csak a tesóim lehetnek itthon, de ők se nagyon vannak" - mondta (az ő drága, nyomatékos sss betűivel).

Odabent az előszobában páfrányos tapéta tárult elém, és sok zárt ajtó. Levettük a kabátunkat, cipőnket, visszafojtott lélegzettel követem be egy ajtón, az Ő szobájába.

Meglepően kicsi szoba volt az övé, keskeny ágy (hogy fér el rajta?!?), kicsi asztal, és ami szembetűnt rögtön, az ablakban üde kék függöny libegett, lengette a szél, az ablak nyitva volt. Beálltam az ablakba, és valóban, ahogy régen képzeltem, előttünk a sárga kockaház, távolabb a fehér kockaház, a templomtorony, sok dirib-darab, ferde háztető, és a horizont.

- Az a kémény pont a mi orrunk alá füstöl - szabadkozott - és erre viszi a szél. Északkeleti széljárás van, sajnos.

Bólintotam. Igen, északkeleti széljárás van errefelé. Még mindig néma voltam a rettegéstől. Hogy mitől rettegtem? A közelségétől, attól, hogy örökre elcseszem az egészet, hogy rosszul szólok, rosszul mozdulok...

A polcán, a könyvek előtt egy hétágú gyertyatartó volt. "Arany"? - kérdeztem áhítattal. "Az" - mondta. -Tudod, mi ez?" "Valami gyertyatartó..." "Menóra" -mondta.

Aztán összeültünk tanulni. Ő egy zongoraszéket hozott ki az egyik másik szobából és alám penderítette. Jómaga a saját székére ült. Magyarázni kezdett. Összehúzott szemmel, komolyan figyeltem. Nem ment, nagyon közel voltunk. Összeért a karunk. Semmit nem láttam a tanulnivalóból.

Ő nagyokat szuszogott, a hangja elbizonytalanodott, végül elhalt.

- Elnézést - mondta rekedten - kicsit ki kell mennem.

Átmászott az ágyon mögöttem, és eltűnt valahová az ajtón túl. Mikor már jó ideje nem jött vissza, elkezdtem nézelődni a könyvespolcán. Egyszer csak megláttam azt a 10 centi vastag biológiai albumot, amit a múltkor megmutattam neki a kirakatban. Kinyitottam, és az első oldalon ez állt az András betűivel:

Szeretettel Áginak.

Ijedten csuktam be és tettem vissza a polcra. A múltkor testi vetkőzésében láttam őt a tornateremben, most meg lelkiben, és, esküszöm, sokkal inkább zavarba jöttem, mint boldog voltam. Tudtam, hogy EZT nem akarta az orromra kötni, inkább megpusztult volna... esetleg ő is az érettségi bankettre tartogatta volna, mint én a Vallomást, ki tudja...

***

Aztán jött is a vécéből, vagy hol járt. Mindenesetre kezet mosott volt, az látszott. Leül mellém. "Hol is tartottunk?"
Hirtelen jól fogott az agyam örömömben, mert nagyon gyorsan le akartam már tudni a dolog matematikai részét. Ő egyébként is nagyon jól magyarázott, türelmesen, érthetően. Aztán, amikor felállunk becsuktuk a könyvet-füzetet, ezt kérdeztem:
- Nem kísérsz el a buszig? 

Újra bátor voltam, könnyű és felelőtlen.

- Oké - szuszogta - Ha gondolod...
- Persze, hogy gondolom! - mondtam én, szinte szemtelenül.

Útközben a busz fele lelkendeztem, hogy szerintem nagyon jól tud tanítani, és tanárnak kellene mennie. Ő erre mondta, hogy gondolt már rá... Ekkor azt mondtam neki, hogy nem csak, hogy tanárnak, de ő mindenféle nagy dologra is alkalmas lenne, úgy mint királynak vagy ilyesminek... "Királynak... bah!" - legyintett ő és elmosolyogta magát. "Nem nagyon ambicionálom az ilyesmit. Bár a Lineage-ben is klánvezérré akartak tenni..."

- És mi az, amit ambicionálnál? - kérdém.
- Hú... van olyan, valóban van... - mondta elgondolkozva - De az nem a karrier. Amit én igazából szeretnék, az ki van satírozva a jövőmből.
- Hogyhogy?
- Azt nem lehet csak így elmondani - mondta ő - Ezt még senkinek sem mondam el. Túl személyes.

(Nekem mondjad, nekem mondjad!- nyüszítettem magamban.)

- Hm... - mondtam óvatosan - persze, ha nem akarod, akkor nem kell elmondani...
- Ezt csak akkor tudnám elmondani, ha valakiben meg tudnék bízni - így ő, nyomatékkal.
- Persze, persze... - mondtam én.  - De mégis, mi lenne az?

Addig-addig rágtam a fülét, míg végül kinyögte a Titkot:

- Család.
- Miért van ez kisatírozva a jövődből?

Ő megállt, felém fordult, és tragikus, mord képpel közölte:

- NÉZZ RÁM!!!

Erre hirtelen belemosolyogtam a sálamba. Édes, drága szerelmem!!!!

- Szerintem... te nagyon is helyes vagy... - mondtam végül.
- Na ne mondd - mondta nyersen.
- De, de. Te tök helyes vagy. Szerintem a fiúk te vagy a legszebb az osztályban. A túlsúly... az pedig... csak egy állapot...
- Hm... Fura egy ízlésed van... - sandított rám, de végre-valahára elkezdett egy kicsit felfele kunkorodni a szája széle.

Rajongva, részletezve ki szerettem volna fejteni, de persze hallgattam. A szemed... a szemöldököd... a szájad, a hajad... a füled, az orrod - mint ahogy az Kalistáné is végighúzta a Blanka arcán az ujját a tükör előtt, és ámulva, lassan, szakértően, mutogatva elmagyarázta neki, hogy miért is gyönyörű ő.

Hallgattunk és bandukoltunk tovább. A busznál már újra mosolygott rám a szájával, a szemével, mindennel. Így búcsúztunk el a nyolcas kocsiállásnál:
- Akkor holnap...
- Holnap...!

Zörög az akácfalevél,
Mer' északról fújja a szél,
Ugyan, babám, hová lettél,
Már két este el nem jöttél.

Nagyszünetre merítettem annyi bátorságot, hogy odafordultam hozzá, és zavartan dadogva mondtam neki, hogy itt meg itt, ezt meg ezt nem értem a matekban (csak félig volt koholt a dolog), és hogy... esetleg... nem tudna-e valamikor segíteni még a jövő heti témazáró előtt.

De, bólintott, természetesen tudna. És, mondtam én, nem-e lehetne-e NÁLA tanulni, ha már ilyen közel lakik...? De, természetesen lehetne. Ma vagy holnap? - kérdezte. "Holnap" -mondtam. "Miért csak holnap?"  - bámult rám. (!!!)  "Mert nekem akkor jobb" - mondtam gyorsan. 

Belehúztam a csőbe! Illetve ő húzta bele magát. És mintha sürgetni akarta volna a dolgot, hogy már ma üljünk össze! Röpülnék én hozzá, ha mernék, de úgy érzem, csak holnapra fogok összeszedni annyi bátorságot, hogy aránylag összeszedetten és józanul (hahaha) fogok tudni beállítani a Szentélybe, ami az ő lakása.

Tanítás után megint ott várt Rita, illetve én nem vettem észre, mert szedtem a lábam kifele - most már nem volt kényszerem ácsorogni az előtérben, tudván, hogy holnap együtt lehetek Andrással -, és csak arra eszméltem, hogy Rita barátságosan utánam kurjant: "Héj, várj meg, te hülye, süket disznó!"

De megint leráztam, mert igyekeztem haza, néha ugyanis tanulni is kell, és a mai estét ennek szentelem, már amennyire tudom. (muha)

Zseniális vagyok! Jól éreztem, hogy ha szerencsétlennek és gyámoltalannak tettetem magam (mármint még jobban, mint amennyire vagyok), Ő feltámad a halottaiból és a segítségemre siet.

***

Ma botrány volt idehaza. Jutka terhes. Ma mondta el anyáéknak. "Na most akkor, édes lyányom..." - kezdte apa fenyegetően. "Elmész abortuszra, de tüstént" - fejezte be anya a mondatot.
Ezután viszont apa meg anya kezdett egymással veszekedni meg ordibálni, hogy menjen-e Jutka abortuszra vagy sem. Apa nem akarta, anya igen. A végén már el is felejtkeztek Jutkáról, és egymásra acsarkodtak. Igen, mert apában vannak még katolikus maradványok. Anyában nincsen semmi skrupulus, ő azt ajánlotta Jutkának, hogy ne rontsa el az életét egy gyerekkel (mint ahogy ő elrontotta fiatal korában, tette hozzá.) Jutka bőgött, mi többiek meg szörnyülködtünk.

Olyan nagyon jellemző ez Jutkára! Olyan egy hülye!  Le mertem volna fogadni, hogy ha közülünk valakivel ez történne, az ő lenne, és valóban. Ostoba, befolyásolható, naiv és kacér. Velem pl. soha nem történhetne meg ilyesmi.

Fizikán Krakk Éva valamiért vidáman az emberek közti távolságot kezdte taglalni, hogy mi a szokásos távolság két ember közt az arab kultúrában, mi Európában, mi közeli ismerősöknél, mindezt méterben/centiméterben kifejezve. Erre Reszler Tamás nagy hangon megkérdezte:
- És ha negatív távolság van két ember közt...?

Andrással hirtelen nagyon összemosolyogtunk! Aztán újra szanaszéjjel néztünk...

Hm.

Hát ez amúgy  már nevetséges/siralmas. Mán megint ott ácsorgott órák után a radiátornál! Erre én is kénytelen voltam leülni a rajzterem elé. De Fellegi Rita a céből is ott várt az előtérben, ő bezzeg belém akart karolni és elvinni magával a kajáldába, "kísérjem el", de csak némán intettem az állammal András felé, hogy nem, nem érek rá. Erre roppant gúnyosan és türelmetlenül reagált, inkább nem is írom le, sőt oda akart menni Andráshoz, hogy valami elmés, rosszindulatú dolgot mondjon neki, és akkor visszahúztam (Ritát) az egyenruhájánál fogva, és akkor majdnem összeverekedtünk. Ő élvezte, én nem. Aztán Rita azt mondta, felsőbbrendű stílusban, hogy leshetem, mikor fog ő engem megvárni mégegyszer, továbbá azt is közölte, gonoszul vigyorogva, hogy "várjad csak tovább azt a selejtes faszit".

Ez utóbbit igen nagy, zengzetes hangon mondta, csudálkoznék, ha András nem hallotta volna. Aztán Rita előkelő fejtartással elvonult.

Andrással már majdnem ránk homályosodott az alkonyat, mikor felálltam és kivánszorogtam. Nem jött utánam, pedig még az utcán is nagyon lassan mentem, hogy hátha. Egész végig a busz fele a nyomorult Vasút utcán a Nagyon fáj c. vers járt a fejemben.

Most már elegem van!!!

Az csak a látszat, hogy én hazamegyek, csak a testem megy haza, a lelkem egész nap vele ül a padban. Még akkor is, ha nem szól. Láncfűrésszel se választhatnak többet tőle el soha. Lehet, hogy ő ezt még nem tudja, de én már igen.

Most este viszont eszembe jutott valami. Ő mindig akkor volt elemében, amikor segítségre szorultam. Matekházi, sütemény, ilyenek. Mi lenne, ha korrepetálást kérnék tőle matekból, órák után? Fel tudom tételezni róla, hogy segítene. Esetleg felmehetnék hozzá, és esetleg újra szóba elegyednénk... hogy figyelni tudnék a matekra, azt nem tudom elképzelni magamról, pedig az sem ártana, a témazáró miatt. De az most mellékes.