Ági, Anna, Dóra

Másnap Sanyi jó reggel átjött, hogy megcsinálja a gyakorlatait meg a meditácioját. Igen, állapítottam meg, kedvelem Sanyit, de akkor lássam újra, amikor a hátam közepét. Alig vártam, hogy végre elhordja magát.

Borzasztó furcsa, fülledt, nyomott nyár volt akkoriban, sirokkó süvített az utcákon. Muszáj volt kimennem a városba sétálni, hogy megfürdessem a fejem a forró szélben. Úticélom az iskola volt, hogy ott jót húzzak a csapból. Na meg egyáltalán, kisétáljam magamból a feszültséget, amit a Sanyival való bajmolódás okozott.

Igen ám, de a Szappanos utcában ki jött szembe velem? Hát Ő!! Annyi időm sem volt, hogy beugorjak egy kapualjba. Ő a legteljesebb lelki nyugalommal és jó lelkiismerettel az ábrázatán állt meg velem szembe. Nyilvánvaló volt, hogy kiheverte a tegnapi dolgokat, és derűs kedélyállapotban invitált sétálni.

Az én agyam állapotát nehéz lenne ecsetelnem. A sirokkó, a zavar és még mit tudom én, mi ült az elmémen, mindenesetre értelmetlenül bámultam ki a fejemből. Sanyi türelmesen és derűsen várakozott.

Akkor megfordultam és elindultam vele sétálni. Abban a pillanatban felderült az ég, felragyogtak az ablakok, kizöldelltek a fák és frissitő ájer öntötte el a várost.

Puff neki. Éjjel 2-kor kerültem elő, végigbeszélgettük az időt, és nem tudom jobban megfogalmazni: csoda történt. Sanyiról lement az átok, egy kedves, barátságos, figyelmes egyénné változott egy este alatt. De csak velem. Másokkal ugyanolyan fura volt.

Sanyi úgy döntött, marad még pár napot, és ezt a pár napot végiglógtuk-sétáltuk. A törzshelyük a Mackó nevű vendéglátó-ipari egység volt, de lassacskán bejártuk az egész várost, továbbá indokolatlan röhögőgörcsöket kaptunk egymás poénjain. Tibi mogorván kullogott mögöttünk és utálkozott.

Mikor Sanyinak már muszáj volt hazamenni, és eljött a búcsú ideje, egy széket húzott maga alá és nem bírt klmenni az ajtónkon. Többször nekiveselkedett, de újra meg újra visszarogyott.

Mikor végleg elment, úgy éreztem, lefűrészelték rólam a másik felemet, és hullaszerelmes voltam - mert azt el is felejtettem közölni a nagyérdeművel, hogy Sanyi a világ legszebb legényembere.
 

Hát az történt, hogy a gyerek, ugye, felugrott hozzánk az anyja utasítása szerint, öt perces udvariassági látogatásra. Én éppen a boltból jöttem fel, és szegény atyámat ott találtam feszengve, Sanyi pedig az agykontrollos élményeivel traktálta. Apu mindenféle okkult és misztikus baromság ellen volt és tűzzel-vassal irtotta a sarlatánságot, de a vendéget mégsem lehet lehülyézni.

Akkor én azonnal átláttam a dolgok állását, és áthívtam a szobámba Sanyit, nem fontolva haladván. Attól kezdve Sanyi engem boldogított, meg Tibit, aki szerencsétlenségére ott ragadt (vendéget nem illik faképnél hagyni).

Máig is gondolkodok, mi volt a Sanyi baja. Végül némi netes kutakodás után rájöttem, hogy asperger-szindrómája lehetett. Képtelen volt érzékelni, ha akkorákat ásítoztunk, hogy majd szétesett a fejünk. Nem tudta megítélni mások arckifejezését, és hogy mikor kell abbahagyni a szövegelést, mert senkit sem érdekel.

Amikor pedig elkezdte hosszan és részletekbe menően magyarázni a fuvola fogásait, Tibi a sarokban bóbiskolt a jótékony árnyékban, én pedig fel-alá járkáltam a szobában, és akkorákat sóhajtottam, mint egy szélvihar. De Sanyi csak mondta, csak mondta a magáét.  "Elnézést" - mondtam én kissé rekedten - ki kell mennem inni a fürdőbe". Tibi is azonnal jött utánam.

"Én ezt nem bírom, megpusztulok, ez teljesen hülye, ez elmebeteg, ez közveszélyes, és mindjárt felrobbanok és elküldöm a jó büdös francba!
Tibi csitított, mert neki hozzám képest kötélből voltak az idegei. Mosolyogva, illetve vicsorogva tértünk vissza.

Közben Sanyi, hogy nehogy véletlenül beálljon a szája, a Bibliából kezdett felolvasni, a Példabeszédekből. Aztán megkérdezte: jött át nektek valami üzenet? "Igen" - mondtam én -"Ritkán tedd a lábadat a te felebarátod házába, hogy be ne teljesedjen veled és meg ne gyűlöljön téged!"

Tibi megnyikkant. Én pedig áthívtam Sanyit a kisszobámba, és nagyon komolyan elmondtam neki, hogy az utóbbi órákban teljesen érdektelen témákról fecsegett, és képtelen volt észrevenni, hogy haldoklunk az unalomtól.  Sanyi meglepő kijelentést tett: 
- Tudom.
- De hát... de hát akkor miért nem figyelsz oda erre?
- Mert képtelen vagyok megítélni az emberek arckifejezését meg egyéb metakommunikációjukat.
- De hát hogy lehet így élni az emberi társadalomban?
- Sehogy! Minden ember el fog hagyni és remete leszek! - tört ki.

Részvétlenül néztem, ahogy húzza a cipőjét és végre kotródik elfele. De még visszaszólt az ajtóból: "Azért holnap reggel átjövök még az agykontrollos gyakorlataimat csinálni."

A szemem előtt vörös karikák ugráltak. Vendéget mégsem lehet megfojtani. Végre bedöndült mögötte az ajtó, én pedig bevonultam a szobácskámba, hogy megágyazzak.

Akkor történt. Ahogy szállt alá a lepedő, úgy szállt a szívembe valami megbocsátó szeretet Sanyi iránt. Nem voltam különösebben híres az emberszeretetemről, de Sanyi fehér lepedője beburkolt. Hiszen ez is egy szerencsétlen flótás, kegyelemre és segítségre szorul.

Békésen, nyugodtan aludtam el.




 

Ez azon a baracktekervényes rekkenő nyáron volt. Vagyishát közvetlenül az előtte való két héten. Simon Sanyiról azt kell tudni, hogy együtt töltöttük sanyarú ifjúságunkat a Fűrészpor utcában, egyazon emeleten, egymással szemben lakott a két család.

Először megszülettem én, aztán Sanyi, aztán Tibi, az öcsém, gyors egymásutánban. Sanyi barátságos, békés gyerek volt, készségesen megmutogatta nekem a matchboxgyűjteményét, igaz, később rám uszította a szomszédék kutyáját, és biciklizés közben Tibit belelökte a tüskebokorba. Ennek ellenére elég kellemes emlékeim voltak róla. Azért csak emlékek, mert 9 évesek voltunk, mikor elváltak a szüleik és ők az anyjával Pestre költöztek.

Nos, amikor Lili néni Pesten kellő egzisztenciát alapított (magyarul kitúrta a saját testvéröccsét az anyai örökségből), eljött hozzánk dicsekedni. Hozta magával Sanyit is, Jézus Mária, mekkora darab gyerek lett belőle! Én egy kis szőkére emlékeztem, de most meg fekete volt, magas és kissé kövérkés.

Aztán anyáink kötényt kötöttek és rögtön nekiálltak sütni-főzni, Sanyit meg rámhagyták, hogy kezdjek vele valamit. Elmentünk hát sétálni a városba, ahol örvendezve fedezte fel a régi emlékezetes helyeket. Én meg belenéztem a szemébe, és - isten bizony nem tréfálok - rájöttem, hogy ez itt a másik öcsém, akit ezer éve nem láttam.

Ehem. Szóval két öcsém volt. Igen ám, de Sanyi másról sem tudott beszélni, mint elektronikáról és a számítógépről, és pár óra múlva már a pokolba kívántam. Végül Lili néni még elcipelte őt a Fűrészpor utcába Győző bácsihoz (a volt férjéhez és a Sanyi apjához), de természetesen nem a jóindulat vezérelte, hanem a rosszindulat.

Sanyiról az volt a benyomásom, hogy olyan, mint a gép. Kifejezéstelen volt az arca, ahogy az anyja parancsolgatott neki, és nem ám szívhez szóló módon, hanem úgy utasítgatta, mint valami kutyát, Sanyi meg ment gépiesen, és láttam rajta, hogy minden igyekezetével azon van, hogy ki ne húzza valahogy a gyufát. Zombi módjára viselte magát.

Namost itt meg kell jegyeznem, hogy abban a pillanatban, ahogy megszülettem a Fűrészpor utcában, és megláttam Lili nénit, ösztönös utálat alakult ki bennünk egymás iránt. Féltem tőle és ízléstelennek találtam a modorát, na meg a viselkedését. Apámnak sem tetszett, tehát nem valószínű, hogy Sanyival féltestvérek lennénk. Apa azt mondta, hogy Lilinek szúrós szeme van és nincs humora. Ez teljesen igaz megállapítás volt.

Nos, széles ecsetvonásokkal felvázoltam a körülményeinket Sanyiékkal, de aztán érdekes fejlemények jöttek, méghozzá azon a baracktekervényes nyáron. Sanyi meglátogatta az apját, és Lili néni a lelkére kötötte, hogy hozzánk is ugorjon be öt perces udvariassági látogatásra. Ebből két hét lett, utána mentünk apuval Félegyházára nagymamát ápolni, valamint részemről a Sanyi rettenetes társaságát kiheverni.

De erről majd a következő fejezetben.

Tavaly halt meg, hosszú, békés haldoklás után. 86 éves volt, és az utolsó hetekig ellátta magát. Apával együtt gondoztuk Kiskunfélegyházán, mostunk, főztünk. Apa esténként hosszan üldögélt a nagymama ágyánál, akinek három fő mondanivalója volt:
- Vegyétek ki a második ágytálat! (Nem volt alatta másik ágytál, csak felfekvése volt.)
- Szedjétek össze a cukrozott tekervényt! (Elfelejtette a "barack" szót, ami éppen érett a pöcegödör kellemes milliőjében.)
- Mi lesz az ebéd ma? Rizs? De hát tegnap is az volt!

Amúgy haldoklás közben egyetlen trágárság sem hagyta el a száját (az enyémből biztos folyamatosan ömlene.)

Ekkor volt az első berúgásom valami rettenetes baracklikőrt szlopáltam éjszaka, és olvastam a Józsi bácsi naplóját. (Ő a nagybátyám.) Eleinte marha jól éreztem magam, aztán körülbelül 15-ször mentem ki hányni a rózsabokrok közé, és felkeltettem apát, aki káromkodva tápászkodott fel, és mondta, hogy nyugodtan hányjam csak végig az éjszakát, holnap viszont fél hétkor kelnem kell és mennem kell boltba.

Oké, odáig még elvonszoltam magam. Aztán Atyám rámparancsolt, hogy szedjem össze a lepotyogott, cefrébe való barackot. Rosszabb büntetést ki se találhatott volna, mert egyfolytában öklendeztem. Atyám részvétlenül nézte szenvedéseimet, és valószínűleg úgy gondolta, hogy ezzel egy életre megtanultam a mórest.

Na de nem is igazán erről akarok írni. Nagymamám az utolsó percekig, mÍg magánál volt, naplót vezetett, efféle bejegyzésekkel: "Ma kimostam két bugyit és egy hálóinget."

Nagymamám a vége felé teljesen süket volt, de egyáltalán nem zavartatta magát, úgy tudott társalogni, hogy az ember észre se vette, hogy nem hall. Irigylésre méltó lelki egészségben tengette életét 86 éves koráig. Van egy gyanúm, hogy mivel nem hallott, nem is idegesítette magát az emberek miatt (bezzeg ő mérték felett idegesítette az embereket.)

Elolvastam tehát az utolsó bejegyzéseit a naplójában: szenet rendelt, cefrét főzetett és minden nap kimosott pár darab ruhát. Nem panaszkodott, nem nyavalygott, hogy itt fáj, ott fáj, tette a dolgát, és ez az, amit én is így akarok csinálni.

Most például mértéken felül örvendezek annak, hogy találtam egy jó fehérítőt, ami szép fehérre mosta a gönceimet, és ha öreg leszek, valószínűleg én is ilyen apró-cseprő háztartási munkálatokról fogok írni, elégedettséggel. Asszem, nagymamám elégedett volt, bár a körülötte élőket rendszeresen kiborította és felhergelte.
 

Nos, Dóra vónék, az Anna barátnője. Ő nagylelkűen átadta nekem a blogot folytatásra.

Egyébként azt hiszem, sok érdekes írnivalóm lesz. A nickem pedig Fedrőcz.

MIvel Annának nem sok ihlete van, mióta Ági meghalt, elhatároztam az ő engedélyével, hogy áttranszponálom a blogot a saját képemre és hasonlatosságomra.

Gabi egészen elképesztő jelenség. Amikor elsőben belépett az osztályteremben, magasra tartotta a fejét, mint a liba; nyoma se volt benne feszültségnek. Az általános iskolai, rajongva szeretett magyartanáromhoz képest maga volt a száraz, józan, precíz előadó. Kölcsönösen megdicsértük egymást: mindketten egyetemre valók vagyunk. Ahogy ezt megbeszéltük. lefelé haladtunk a lépcsőn, és Gabi körül vaskos izzadságszag terjengett, de még ez sem riasztott el. "Te mindenképpen egyetemre való vagy"-közölte ellentmondást nem tűrően, szigorúan. Természetesen magyar szakra gondolt. Én enerváltan ellenkeztem, mert nem gondoltam, hogy manapság meg lehet élni az irodalom műveléséből. Gabi biztosított arról, hogy nem muszáj tanítani. Írni is lehet, vagy könyvtárban poshadni. Aszalódni. (Nem így mondta, de nekem ez volt a benyomásom.

Kiss Gabi famíliáját is az a szerencsétlenség érte, hogy az öccse is irodalmár lett, felolvasó esteket tart a nagyérdekű szórakoztatására. Hiába, ez egy átok az emberen.

Annyi emlékem van! A régi tanyáról...

Ágival sose tudtuk eldönteni, hogy egzotikus helyen laktunk-e és irigylésre méltók vagyunk-e az osztálytársak szemével, vagy inkább visszataszító, kiröhögésre méltó élőhely a tanya mások megítélése szerint. Nem tudtuk meg, mert soha nem hívtunk ide senkit, egyrészt szégyelltük, másrészt nagyon jól megvoltunk magunkban, a nyolc gyerek, mind lány, és hatalmasakat játszottunk, csatangoltunk a környéken.

Ezt hiányolom nagyon, a gyerekkort, a játékokat, a számháborúkat, a fogócskákat-bújócskákat, az ostorcsapót, a "csapatozást", a labdázásokat. Saját labdajátékot is létesítettünk, saját szabályokkal.

Ó, és aztán eljött az az idő, amikor kincset kezdtünk keresni a környéken, mindenféle homályos, rejtélyes jelek nyomán, amiket innen-onnan összeolvastunk regényekből vagy a maguk képzeletéből. Ezeknek a kincskereső játékoknak én voltam a tudora és vezére, mert én olvastam a legtöbbet, és nagyon rejtélyes dolgokkal voltam tisztában, például hogy ha a fa árnyéka délután hatkor eddig és eddig ér, akkor ott érdemes ásni.

Ki is vonultuk ásóval, lapáttal a megjelölt helyre, de semmi nem volt persze, egy idő múlva meguntuk a hiábavaló áskálódást, és magunk ástak el "kincseket" (csillogó limlomokat), hogy aztán később kiáshassuk és ujjongva "megtalálhassuk" őket.

Amikor beköltöztünk a faluba, egyrészt a megkönnyebbülés érzése töltött el, hogy vége a nyomornak és a kora reggeli ködös, nyirkos, sötét, mogorva vonulásoknak, másrészt viszont ezzel maguk mögött hagytuk a gyerekkort is, és nagyon nem szívesen nőttün ki belőle. Ami elviselhetővé tette az életet, az a képzelet volt és a játék, ebből irgalmatlanul ki kell nőnünk.

Nem szeretünk iskolába járni. És ez enyhe kifejezés. Máig is emlékszek a döbbenetre, amikor be kellett ülni elsőben az iskolapadba. Addig szabad voltam, mint a madár, tágas terekhez, csatangoláshoz szoktam, de belekényszerítettek a padba, és már az első napokban órákig kellett ott ülnöm sokadmagammal, mozdulatlanul. Ezt még máig sem tudtam megszokni, (és tudom, hogy Ági sem), még nyolcadik osztály végére sem, mindig valami hitetlenkedés maradt bennünk, hogy élő, eleven gyerekeknek fél napon keresztül padban kell ülnie, ez természetellenes, ez rabság, valakinek tiltakozni kéne, felszólalni a miniszternél, megírni az újságokba, országos botrányt kavarni.

De ez csak olyan homályos érzés volt a lelkünk mélyén, eszünk ágában sem volt tiltakozni vagy bármi módon lázadni, ültünk, mint a kisangyal, a padban, ő Séd Kati mellett, én Fehér Dóra mellett, és mindketten el voltunk könyvelve stéber jó tanulóknak, akik nem sok vizet zavarnak az iskolában, akik mindig megcsinálják a házi feladatokat, és akikkel nem sok mindent lehet kezdeni, mert unalmasak és félénkek.

Alig vártuk, hogy hadd menjünk haza végre és vegyüljünk el saját testvéreink kellemes társaságában, az egyedüli helyen, ahol valamennyire is jól éreztük magunkat.

Nem, az túlzás, hogy jól, inkább a helyünkön éreztük magát, mint az elkódorgott birka, aki végre visszatalál a saját nyájához. Illetve nem is elkódorgott: elszakított, erőszakkal elhurcolt birka, akit idegen akolba kényszerítettek napközben.

Azt hittem, ő is így van vele, de akkor neki beütött az András-ügy.

Mennyi közös emlékem van Ágival!

Hogy merészelt itthagyni egyedül?! Megszökött, cserben hagyott...
 

https://www.youtube.com/watch?v=igJCg9Q0VPk

 

Mit ér a tavasz, mit az új világ
őnélküle? Csak még fájóbb az út
most, mikor újra virágba borult,
a domb, föl, hozzá, föl, a réten át!
Mit a tág kép, s hogy suttog minden ág,
s a jázmin, s hogy a gerle újra bút?
S hogy, mint húsz évig, s tavaly, éppenúgy
jöhetne?!...
(Szabó Lőrinc)

***

Múlt előtti vasárnap Vele mentem el a régi tanyánkhoz. Olyan meghitten beszélgettünk, mint ahogy csak Vele tudtam, aki nem is a húgom volt, hanem inkább ikertestvérem. Őt szerettem legjobban a világon. Soha nem fogom kiheverni az elvesztését.

Két hete vasárnap, ahogy mentünk a Tankúton a tanyánk felé, két szólamban énekeltük Bachtól a Ti messzi völgyek, bérceket. Csak vele tudtam és mertem két szólamban énekelni, és Ő is velem. Másokkal nem mertünk.

Ő volt A testvérem. Ahogy mentünk a temetésére, láttam a hentesnél, hogy ott lóg egy fél nyers disznó. Semmi más nem írja le ennél jobban a szívem állapotát: mint amit kettévágtak, nyers, ronda és véres. Soha nem is fog begyógyulni.

Ővele mentünk a régi tanyánkhoz, volt egy zug a hátsó falnál, ahol annyit borzongtunk és féltünk. Ezt is meglátogattuk távolról, és még mindig féltünk. Nevettünk magunkon, hogy kicsi korunkban mi minden szörnyet képzeltünk oda a csalánosba, a leomlott vakolatnál, ahol kilátszott a törek a vályogból.

Magamat gyászolom, mert soha, soha nem fogok úgy nevetni, mint vele tettük. Vele volt a legtöbb közös emlékem. Még az is milyen meghitt volt, amikor csépeltük egymást! És hányszor emleget engem is a blogjában, amit tikokban olvastam!

A temetőben dühös voltam a sok zokogó emberre. Ági az enyém volt! Mintha mindenki jogot formálna az Ő emlékére. Még Andrásra is dühös voltam, hogy mit bőg, ő alig pár hónapig ismerte, én meg 15 évig, születésétől.

Egy emeletes ágyon aludtunk. Azt hiszem, ez mindent elmond rólunk.
 

Kedves Olvasók!

Anna vagyok, az Ági nővére. Eddig tartott, amíg megfejtettem a jelszavát és bejegyzést tudok írni a blogjába.

Ági egy hete meghalt. Ezt találtam a neten a betegségéről:

A hosszú QT-szindróma a szív ingervezető rendszerének a zavara, amely eszméletvesztést vagy hirtelen halált okozhat.

A hosszú QT-szindróma 7000 ember közül egyet érint. Az Egyesült Államokban évente 3-4 ezer gyermek és fiatal felnőtt halálát okozza. Gyermekkorban általában genetikai rendellenesség áll a hátterében. Nem ritka, hogy a betegek családjában korábban előfordult már hirtelen és megmagyarázhatatlan haláleset. A felnőttkori megbetegedést legtöbbször gyógyszer, vagy más betegség okozza.

A hosszú QT-szindrómás betegekben gyakrabban alakul ki szokatlanul gyors szívritmus, általában fizikai aktivitáskor vagy érzelmi megrázkódtatáskor. Ha túl szapora a szívműködés, akkor az agy vérellátása romolhat, és ez eszméletvesztéshez vezet. Néhány hosszú QT-szindrómás beteg süketen születik, a betegek egyharmada azonban tünetmentes. Fiatal korban a hosszú QT-szindróma hirtelen halált okozhat.
 

Ma reggel szokás szerint kitántorogtam a fürdőszobába, hogy jót húzzak a csapból, és egyszer csak elfeketedett a világ körülöttem, és csak azt hallottam, hogy koppan a fejem a kövezeten. Csak azért nem tört be a fejem, mert Apa éppen arra járt és elkapott.

Akár szét is loccsanhatott volna az agyam.

Amúgy egyszer már majdnem meghaltam a mostani télen, mert egy nagy adag jeges hó (havas jég) zuttyant le egy háztetőről, és 1 centire kerülte el a fejemet (a sarkamat már érte).De úgy látszik, Isten életbe akart hagyni (egyelőre), ami örvendetes, mert élni jó... úgy általában véve mármint... ha épp nem írunk semmiből dogát, meg ilyesmi.

Krajczár bratya SAJNOS jobban lett.

Andrásom rettenetesen lefogyott, és... és ma huzakodtunk egy sort, mert én azt akartam, hogy menjünk uszodába MAJD, vagy strandra, mire Ő mindenféle kifogásokkal előállt. De én tudni szeretném, hogy hogy tudok úszni tanítani. Hogy tudok-e tanítani. De Ő aszonta, hogy nem vetkőzik le előttem (meg senki előtt) fürdőgatyára, mert hogy nézne már ki.

De aszonta, hogy engem viszont nagyon szívesen megnézne fürdőruhában, mire én is aszontam, hogy neeem, azt már nem.... hehh... ahhoz képest, hogy miket csináltunk már, érdekes ez az (ál)szemérem. Csakis vaksötétben vagyok hajlandó. Éjszakai fürdőzés, no, ez a megoldás.

Az aptya amúgy a múltkor egy hétvégén, amikor elmentek a szülők Nyíregyre, odahajított Neki egy doboz óvszert, mondván, hogy "Próbáld valahogy nem felcsinálni azt a kislányt", ami, akárhogy is nézem, engedély a Dolgokra.

Hm, nocsak, eeee...biztos úgy okoskodtak a szülei, hogy úgyse lehet minket korlátozni, akkor viszont már biztonságosan csináljuk.

Tisztára úgy érzem magam, hogy elsüllyedek, mintha mindenki látná rajtam, hogy miket csinálok, pedig azóta se csináltuk, de csinálhatnánk éppen, ha akarnánk... de fura. Mint valami megrögzött, javíthatatlan bűnöző, úgy érzem magam, akit nem lehet megregulázni, legfeljebb ártalomcsökkenteni. Most volt egy drogos előadás az iskolában, ott volt az ártalomcsökkentésről szó, steril tű meg ilyenek. No, ilyennek érzem az óvszeradományt is.


 

Tegnap megpróbáltam az Évi fejébe belegyömöszölni a kémialeckét.

Hát ez teljesen hülye! Ez nem ért semmit. Nem képes felfogni a legelemibb logikai izéket. Már a végén mindketten a padlón feküdtünk és jajongtunk. Én igyekeztem gyengeelméjűnek kijáró részvéttel és gyengédséggel magyarázni neki, de amikor nem és nem tudta megérteni, sőt úgy éreztem, nem is AKARJA megérteni... hát csak vonyítottam kínomban.

És az a vicc, hogy fogadni merek, hogy az összes tesóm közül ő lesz a legsikeresebb az életben, mert szép, mert aranyos, mert már most is körülrajongják... nem kell okosnak lenni, szépnek kell lenni és szánalmasnak kell tettetni magát az ember lányának, és akkor majd keresztülgardírozzák az életen.

Szóval Évi hülye. Na de enniyre... Lehet, hogy csak már régen eldöntötte, hogy ő hülye és soha nem fog érteni semmit, és eszerint a rögeszme szerint is viselkedik. Ez a gondolat bedugja a szellemi füleit és megakadályozza a dolgok megértésében.

És fogadni merek, hogy soha nem is lesz szüksége több észre, mint ami most van neki.... Bah, igazságtalanság!!!
 

Ma - esküszöm, véletlenül - Fellegi Ritáék mögött álltam a sorban a kajáldában, és hallottam, hogy egy nem jól elmosott evőeszközre fintorogva ezt mondja: "Honnan tudjam, hogy ez a villa hány darab baktérium bejelentett lakóhelye?" Erre én elkezdtem röhögni, ő meg lecsapott rám és elhívott kajálda után sétálni.

Namost tudvalevő, hogy el vagyok tiltva Ritától (András által), de mint egy hülyegyerek, nagyon izgalmas és röhötséges volt így sétálni vele a főutcán, és folyton hátrafele kémlelni, hogy nem fülel-e le Ő, a Zuram, hogy tilosban járok.

Sőt, mivel Rita tudja, hogy mi van, hogy el van tiltva tőlem, sajnos egyfolytában Andrást figurázta ki, és SAJNOS fetrengtem a röhögéstől, mert tényleg. Nem akartam, de ellenállhatatlanul mulatságos volt.

Én tényleg nem akartam, de Rita egy kész humorista, és engem is bűnre csábított.

Jesszusom, de tényleg. Ha nem lennék eltiltva Ritától, nem lenne kényszerem vele vihogni.

Ma anya kiküldte Évit meg Marit a piacra ezért-azért. Ők nagy vigyorogva jöttek haza, és azon felül, amit venniük kellett, hoztak egy zacskó dughagymát is. "Hát ez meg honnan?" - kérdé anya, és ők csak annyit mondtak: "Szereztük".

Tehát lopták.

Szép kis népség. De erre anya csak annyit mondott: "Szerezhetnétek egy kis vetőkrumplit is."

Erre apa előállt, kihúzta magát és ezt mondta:
"Ha lesz krumplink a kertben, akkor elszavalhatjuk:

Ocsmány kolorádóbogár
Krumpliföldön pusztítva jár.
Hátán csíkos takarója,
Amerika lobogója.
Telhetetlen, ocsmány féreg,
Jelentsd, hogyha észreveszed!"

Amikor odáig ért, hogy "Telhetetlen, ocsmány féreg", egyenesen Marira mutatott, mire mi szanaszéjjel dőltünk a nevetéstől.

A lopásrul: én egyszer loptam életemben, vízicsigát méghozzá egy állatkereskedésből. De ezt is megbántam. Séd Katival voltam, és ő úgy nézett rám, mint egy gyilkosra. Egyáltalán nem fogta fel poénnak, mire én is elszégyelltem magam. Másnap újra bementem a boltba, és a pulton hagytam 100 Ft-ot.

Még más aktualitás: a Laci nevű macskánknak valaki kivájta a fél szemét. De ez még nem elég: valamiért elkezdett kopaszodni erősen. Lassan alig van szőre. Szörnyen néz ki szegény. Mi a fene baja lehet? Most azon gondolkodok, hogy állatorvosnak megyek.

De ha már állatorvosnak, akkor miért nem  emberorvosnak?

Hogyisne. Hogy én élő emberekben matassak? Mi van, ha elrontom őket?

Végül is patológusnak, a hulláknak már úgyis mindegy.

Viszont a hulláktól meg nem kap az ember hálapénzt...

Hmmm, nehéz dolgok ezek.
 

Elvitte a február. Tüdőgyulladást kapott, mert egy fagyos éjszaka megint kint éjszakázott a nyúlólban, tökrészegen.

Két hete volt a temetése. Azóta Krajczár bratya folyamatosan részeg. De még a temetésről: érdekes módon sokan bőgtünk és szívből. Rá kellett jönnöm, hogy szerettem Krajczár nyónyát, mert amíg reggelente józan volt egy darabig, nagyon kellemes személy volt, és jó nyúlpaprikást tudott főzni.

Hanem most Kr. bratyát meg megütötte a guta, azaz agyvérzésszerűséget kaphatott, mert össze-vissza beszél, pl. hogy "de sok kis csirke van a fák alatt", meg hogy "Rózsika mikor jön már haza?" (Rózsika az Kr. nyónya.) Kr. br. most bent fekszik az ágyában, és a szüleim viselik gondját. Nem akar bemenni a kórházba, mert ott  nem ihat. De holnap beviszik erőszakkal. Egyébként mindkettő 70 éves (volt).

Ha Kr. bratya meghal, őutána a varjú se fog károgni, mert igen kellemetlen illető egyén.

Viszont van Kr. br.-nak egy öccse, aki el akarja adni a szüleimnek a Kr-ék portáját. Hmmm... kibővülnénk... de igaz, hogy az egy antihigiénikus porta, és először fel kéne égetni fertőtlenítés céljából.

És ha már kutyák: a Krajczárék 10 tagú falkája máris átszokott hozzánk és itt rontják a levegőt. Állandóan kinézik a szánkból a kenyérhéjat meg mindent. Szegények... és össze-vissza kiszöknek az utcára, és az lesz a vége, hogy elviszi őket a sintér/gyepmester.
 

Tegnap a tavasz tiszteletére iskola után kimentünk az Ő nyaralójába - illetve az Ő családjának a nyaralójukba. Ennek során felszálltunk a 18-as buszra, kimentünk Dombos határába és ott leszálltunk.

Ja, megjegyzem, hogy Ő ezidáig 42 kilót fogyott.

Tehát már bírunk jókat menni. Ő bevezetett egy kis földúton a nyaralók mentén be a vadonba (egyik oldalon kis házak kerttel, másik oldalon akácos-bodzás dzsumbuj), és alig tettünk pár lépést, előhúzott egy bazi nagy husángot az egyik szemétdomb mellől.

- Kutyák ellen - magyarázta. - Még tavaly ősszel tettem ide.

Mire én jól megfélemledtem, hogy ezexerint kutyacsordákkal kell számolnunk az úton. Mivelhogy az Ő nyaralójuk még jó messze volt. Ő tényleg azt mondta, hogy igen, a kutyák kettesével-hármasával szoktak támadni, mert lakik itt egy barom egy tanyán, Kompár nevezetű, aki nem köti meg a dögjeit. És sok van nekije.

Erre én közöltem Andrással, hogy én akkor ezennel hazamegyek, de izibe, de Ő csak nevetett, hogy "Ne félj, amíg engem látsz."

Ekkor behatoltam Vele halált megvető bátorsággal az erdőbe, és hosszan kanyarogtunk bent az akácosban, és egy helyen valóban acsarkodva felénk rohant három undorító eb. Kifejezetten rossz külsejűek voltak, és én ijedtemben fel akartam mászni a fára, de András csak vigyorgott.

- Ide nézz - mondta, és leguggolt. Egyszerűen leguggolt, mire a három kutya úgy megijedt, hogy futásnak eredtek hárman háromfelé. Ezzel a dolog el volt intézve.

Már csak kb. 1 km-t kellett megtenni, de azt irtáson keresztül, akáctuskókon át bukdácsolva és bokáig érő homokban szenvedtünk, Ő pedig végig örvendezett, hogy de jó, már milyen könnyedén bír menni.

A nyaralójukban az egyik kis szoba dugig volt könyvekkel: azokkal szoktak tüzelni. Lomtalanításból származtak eme sajtótermékek, miután a nagymamája meghalt. Szerintem borzasztó dolog könyveket égetni, szentségtörés. Meg különben is igazán nekünk adhatnák.

Nagyon jó volt mászkálni a szép tavaszban, ami tegnap tört ki, és remélem, még sok ilyen utat teszünk meg ketten. (Phűj, de undorító befezejése ez egy fogalmazásnak! De a magyartanár általánosban így tanította: valami ordas közhellyel kell lezárni.)

Ez a kémiatanár kérdése volt (nem hozzám).

Hát mit mondjak?! Pár hete pár napig neocitránt ittam megfázás miatt, és akkor elment az írási ihletem, és azóta sem tért vissza! Ez természetfeletti. Lehet, hogy a paracetamol mellékhatása...?

Mindenesetre nagyon jól vagyunk, de NINCS IHLETEM írni... hátha még visszagyön... furcsa ez.

Látó Sanya tanár úr ezen a héten lesz utoljára velünk, eddig helyettesítette Gabit. Ma végrendeletet hagyott az osztályra. Gyorsan felvésett a táblára néhány szerzőt és regénycímet, és úgy, az osztálynak háttal állva, hadarva, vöröslő füllel elmondta (a táblához intézve szavait), hogy véleménye szerint ezek az írók érdemesek arra, hogy odafigyeljünk rájuk. A regények címére már nem emlékszek, de megmaradt a fejemben Eszterházy Péter, Nádas Péter meg Gijon Nándor neve. Mondott még többet is, de azokat elfelejtettem.

"Szenzációsak" - mondta, és továbbra is piros volt a füle. Látszott, hogy szégyelli az érzelmeit.

Én becsülöm Sanyát abban, hogy milyen szenvedéllyel szereti az irodalmat. Nagyon vacak tanár volt, de akkor is jó fej a maga módján. Engem nagyra értékelt, amivel kissé zavarba hozott. Béke poraira. Rácz Judit elbőgte magát óra végén. (Hahaha.)

***

Iskola után fel Hozzájuk. Az ölében ülvén egész délután Balmorát fosztogattam, hogy kezdő tőkém legyen. Amikor viszont a boltost raboltam ki, és véletlenül el akartam neki adni a saját poharait, lefülelt. Brrr. Egyelőre a Tolvajok, a Harcosok és a Mágusok céhébe iratkoztam be. Közben András a fülemet meg a nyakamat csókolgatta, Órákig ügyködtem Balmorában. Ő tűrte a dolgot, ameddig tűrhette, egyszer csak azonban besokallt és rámmordult:

- Na most már elég volt a játékból!

Ábra: az a boltos, aki elkapott, ilyen macskafaj jeles képviselője (Khajiit), a neve: Ra'Virr, és vegyeskereskedést üzemeltet Balmora főterén.

Tehát András azt mondta, elég volt a játékból, mert egyáltalán nem is vele foglalkozok, hanem a hülye Morrowinddel, pedig vannak még sokkal jobb játékok, például a Gothic, meg ez meg amaz, meg a WoW... Le is szállított az öléből, és elindította a Gothicot, hogy na, ezt nézzem meg, sokkal jobb grafika meg szebb tájak.

Úgy látom, Ő azt szereti, ha oktathat engem meg mutogathat nekem. "Játszani egyedül is lehet bús magányodban, de te most velem vagy!"

"Ámbár - tűnődött - vannak onlájn játékok is, mint a wow, amit együtt is játszhatnánk..."
"Nosza!" - örvendeztem.
"Csak van egy kis baj - mondta Ő - el vagyok tőle tiltva szülőileg..."
"Hogyhogy?"
"Öööö... izé... kicsit túlságosan rákattantam..." - vallotta be szégyenkezve. Én vihogtam. Ő, szigorúan: "Nem vicc a dolog! Nem kicsit addiktív. Majd holnap mesélek róla."

Balmora főtere:

Majd én megtanítom Őt szeretni!

Mióta Őt ismerem, azóta számomra az egész világ sokkal szebb, a többi ember is. Mikor elkezdtem ezt a naplót, az volt a bajom, hogy engem nem szeret senki és én se szeretek senkit, de ez már akkor sem volt igaz. Igenis szerettem már akkor is pl. Annát, meg Katit, meg Évit, meg Valit, meg Marit a tesóim közül. Igaz, ők csak tesók, és az nem az igazi, de pont őmiattuk mégsem voltam teljesen elhagyatva a világban.

Most, hogy Ővele vagyok, szeretem az összes embert is, aki Hozzá tartozik, így pl. a családját mind egy szálig. Elképesztó, hogy Ő meg pont nem! Pedig milyen jó fejek a szülei, nagyon kéne nekik örülnie! Egyetlen igazi kifogást sem tudott ellenük felhozni.

Ő az én szüleimet is valahogy ellenségnek fogja fel, akik közül engem ki kell szabadítani. Pedig az én szüleim nem ellenségek, inkább közömbösek, semlegesek... Meg valahogy Ő az egész világot ellenségnek fogja fel, akik felé tüskéket kell mereszteni, véd-és dacszövetséget kötni ellene, velem. Mintha nem bízna senkiben rajtam kívül.

Na, ezt a hozzáállását fogom majd én megváltoztatni! Megmutatom majd neki, hogy igenis egy csomó emberben meg lehet bízni és sokan jóindulatúak. Meg egy csomó mindennek lehet örülni az életben. Meg hogy a barátok jó dolgok, és jó, ha vannak.
 

miért idegesít Séd Kati meg Paula. Mert nincs fantáziájuk. Képtelenek 5 centire is elszakadni a földtől. Ezért nem lehet velük jót beszélgetni.

Ma négyen (tesóimmal) elindultunk egy expedícióra a hóban. Vezet a határban egy gyalogút a szomszéd falu felé, és azt akartuk felderíteni. Sajnos nem vittünk napszemüveget, és majd kiszúrta a szemünket a vakító fehérség. Főtt tojást vittünk útravalónak.

Egy elhagyatott vasúti kocsi lett volna a célpontunk, ahol állítólag valaki valaha felakasztotta magát, és ki akartuk próbálni, hogy be merünk-e menni.

Nem mertünk.

Hazakullogtunk szégyenszemre. Viszont hazafele nagyon szép volt a fehér táj.

"Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant repül a nap, mint a fáradt madár".

Tanulságok:

1) négyen sem vagyunk bátrabbak, mint külön-külön.
2) télen, a hidegben ne mászkáljunk sokat, mert nem győzünk utána enni.
3) babonásak vagyunk és félünk a kísértetektől, még Anna is.

Eeee... khm... ez kicsit túl nagy megtiszteltetés... én mint megváltó? nem vagyok én isten. Egyébként kár, hogy nem vagyok az, mert a tízórai szünetben is jobb világot teremtenék.

De hát én egy hülyegyerek vagyok, gyarló meg minden... én jó lennék? Ez nagyon szokatlan megközelítése a dolgoknak, azaz nekem. Én nem látom magam jónak. Szeretnék az lenni, tényleg, de nem gondolnám, hogy rám lehet húzni ezt a jelzőt...

Zavarba hoz ezzel, hogy engem valami szentnek lát vagy minek, korántsem vagyok az, közönséges lány vagyok.. izé... szürke veréb... semmi extra... Oké, számára különleges. De semmiképpen sem szent vagy ilyesmi!!!

Ha tudná hogy mennyi gonoszság van bennem is! Irigység, önzőség lustaság, gyávaság (nem kicsit), sőt szerintem még tán több is, mint az átlagban. Engem Ő túl rózsaszínben lát.

Asszem, arra, hogy "te jó vagy", méginkább tiltakozok, mint arra, hogy "te szép vagy". Tisztán érzem, hogy van valahol egy mérce, amit nem ütök meg. Hirtelen nem is tudom, ki üti meg. Talán Anikó néniből nézném ki, esetleg Krakk Évából...

Én nem látom Őt jónak, mert tudom, hogy nagyon is gyarló. Azt látom, hogy törekszik a jóra, mint ahogy az éjjeli lepke zsezseg a fény körül... de nem is ezért szeretem! Hanem azért, mert Ő András mint olyan, és az Andrássága miatt eleve szeretetre méltó.

De Ő ne nézzen úgy rám, mint valami istenverte szentképre! Ember vagyok!!!
 

Ma elmentünk sétálni a ligetbe. Kicsit még nagyon le voltam taglózva a tegnapi eszmecserétől. Mi lakik ebben az emberben? Úgy siettem elé az Alexandrához, olyan sürgős fontoskodással, mintha az orvos menne a betegéhez.

Ő nagyon erősen a karjába zárt, a nyakamba fúrta az arcát és szorított, mintha sose akarna elengedni. Az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy szegény, éhező vámpír.

Mászkáltunk az ösvényeken, és Ő a következőket mondta (igyekszem kb. szó szerint leírni emlékezetből):

- Szerintem én gyerekkorom óta depressziós voltam. Emlékszem, tízévesen a szívemhez szorítottam a papírvágó kést, és meg akartam halni. Azért ez nem semmi, mi? Tízévesen, gondolj bele. Lehet, hogy ezért is zabáltam annyit, ez volt az egyetlen örömöm az életben. Vagy fordítva volt, már eleve azért voltam depressziós, mert kövér voltam? A fene se tudja már. De talán nem is fontos.

- A depresszió? Hogy az milyen? Kérlek alássan, az egy nagyon sötét állapot, mikor az ember nem talál örömöt semmiben. Mintha mindent egy fénylenyelő függönyön keresztül néznél. Tompa, nyomott és komor az egész világ.

- Azért látom magam gonosznak, mert nem szerettem senkit, a szüleimet sem. Ez nem normális dolog.  Nemigen ragaszkodok hozzájuk, és mindig olyan érzésem van, hogy csak kihasználom őket, a kaját meg a ruhát meg a lakást, amit adnak, és hálátlan, önző disznó vagyok.

- Most már tudom, hogy a szeretet váltja meg az embert. Te szabadítottál ki abból a szarságból, amiben voltam. Amíg nem találkoztunk, naponta fontolgattam a halált, és tervezgettem, hogy milyen módon kéne az undorító jelenlétemtől megszabadítani a földet. Ültem az asztalomnál, és órákig azon törtem a fejem, hogy hogyan végezzek magammal.

- Azért szeretlek, mert te jó vagy - mondta áhítattal - Jó vagy és szent... Bennem csupáncsak annyi jó van, amennyi belőled rám árad.

- Mutatok neked valamit - mondta lelkesen - Várj, lehozom.

Ugyanis közben egy hurkot csináltunk az erdőben meg vissza, és megérkeztünk az Ő házuk elé. András felloholt, majd csakhamar visszatért, kezében egy könyvvel.

- Az 1984 Orwelltől - mutatta - egy baromi nyomasztó regény. Kábé tükrözte a hangulatomat. Nézd, mit írtam bele tavaly!

Felcsapta az első oldalt, ahova az volt írva az Ő szögletes betűivel: "Nincs megváltás".
- Ez volt régebben a mottóm - mondta. Ott, helyben előhúzott egy tollat a zsebéből, és jó vastagon áthúzta, sőt szenvedéllyel összefirkálta, míg kivehetetlenné vált.
- Ez többé nem igaz - mosolygott - Most már tudom, hogy VAN MEGVÁLTÁS. Te vagy az.

 

A szívderítő pénteki nap ez a mai, mely lezárja a Tanulás Idejét és utat nyit a Hétvégi Dorbézolásnak. Kajálda után természetesen fel Andrásékhoz, és folytattuk a Morrowindbe való bevezető oktatást.

Most már kitéptem a kezéből a billentyűzet irányítását, és saját kezűleg indultam el világot látni. Balmora felé igyekeztem (ez egy nagyobbacska város). Utazóbolhával is mehettem volna (ez a helyi jármű), de András tanácsára gyalogszerrel indultam el. Közben félig az Ő ölében ültem, az orrát a nyakamba fúrta, közben árgus szemmel figyelte tevékenységemet és vezényelt:

- Ne siess annyira. lemegy a fatigue-od. Ha lecsalinkázol az útról, rádugrik valami. Szedjél virágot, mert Balmorában küldetéshez kell majd. Az? Az egy barlang, tele banditával, én nem mennék be a helyedben... Most vigyázz, nemsokára ellenség!- ordította, és idegesen fészkelődött - készítsd a fegyódat!

Gyönyörű, lankás-virágos tájakon haladtam, mikor egyszer csak elém ugrott a semmiből egy undorító féreg, és pár másodperc alatt kiverte belőlem a lelket. A karim egy virnyogással szánalmasan elterült a kövezeten és úgy is maradt. Ünnepélyes fanfárhangok zendültek fel.

Ábrán a gyilkosom: kwama forager.

- Én megmondtam! Nem tetszett harcolni. F gombbal veszed elő a fegyvert. Nos, így hal meg az ember, de legalább ezt is láttad - mondta András elégedetten, és visszatöltötte a legutóbbi mentésemet.
- De hát ez csalás, úgy lenne igazságos, hogy ha meghalok, vége legyen az egész játéknak - méltatlankodtam. - Így nincs igazán tétje a dolognak.
Erre Ő mondott egy bölcset:
- Végleg kinyiffanni? De hát olyat nem játszik az ember. Olyat MEGÉL.

***

Úgy belemerültem a játékba, hogy ránk esteledett ott az Ő szobácskájában, és közben hazajött Anikó néni is. Bekukkantott hozzánk (ajtó félig nyitva, félreértések elkerülése végett): "Mit csináltok, gyerekek? Játszotok? És a lecke kész van?" - érdeklődött.
"Anya, PÉNTEK VAN!!!" - mordult rá András. Aztán mikor A. néni kihúzta a fejét és már nem látta, mindenféle orcákat vágott feléje.

Ezt viszont már nem tűrhettem.

- Hogy beszélsz már az anyáddal!?
- Mert folyton zaklat. Mindenbe beleüti az orrát.
- Istenem, ha nekem lenne olyan anyám, mint a tied, a tíz ujjamat megnyalnám örömömben!
Ő egy horkantást hallatott.
- Meg az apád... meg az egész lakásotok... A tévétek, a kocsitok, a könyveitek... A földhöz verném magam örömömben a helyedben, komolyan, nem fanyalognék itt össze-vissza!
Ő erre csak csüggedten vállat vont.
- Mégis, mi bajod? Miért nem tudsz örülni annak, amid van? Fogalmad sincs, milyen jó dolgod van! - méltatlankodtam. - Anyukád hótt kedves, meg apukád is, törődnek veled, szeretnek téged... Azt hiszed, ez olyan magától értetődő?

Ő nem szólt, csak nézett rám. Fájdalmat véltem kiolvasni a tekintetéből, amit nem tudtam hova tenni. Sokáig néztem a gyönyörű, mély szemébe bele. Aztán megszólalt:
- Én nem örülök semminek, csak neked.
- Nekem is örülj, meg az őseidnek is, meg aminek csak lehet! Annyi minden van, ami szép meg jó ebben a világban!
- Számomra nincs - mondta nagyon komolyan - nekem csak te vagy.
- Nem szereted az anyádat?
- Nem - nyilatkozta kis gondolkodás után.
- Az apádat sem?
- Nem.
- A tesóidat sem? - hüledeztem.
- Háát... aranyosak... néha... de őket sem igazán.
- Akkor kit szeretsz egyáltalán?
- Egyedül csak téged! - így Ő. - A többiekhez semmi közöm.

Puff neki.
- És magadat szereted? . kérdeztem óvatosan.
- Broáááf - fintorgott - Illetve: blöeeee. Nem, magamat sem szeretem, jobban mondva utálom. Én magamat egy gonosz, undorító gazembernek látom.

- De hát... ez nem normális... - hebegtem.
- Normális vagy sem, ez van. - mondta Ő csüggedten, aztán nehézkesen felállt: - Gyere ide az ablakhoz és nézz le.

Melléálltam, Ő átölelte a vállam, én meg engedelmesen néztem lefele. Van a flaszter meg a pénzváltó hosszú, alacsony tetője, ahol a macskák laknak...

- Ha meghaltál volna, ide ugrottam volna le, de azonnal, gondolkodás nélkül. Szétloccsant volna a fejem a tető szélén, aztán tovább estem volna, le az aszfaltra, és csak egy nagy zsírpacni maradt volna belőlem. Érted?
- Micsoda szörnyűség...
- Igen - mondta Ő - nekem nincs miért élnem, csak érted. Jobb, ha tisztában vagy ezzel.
 

Elmondhatom magamról, hogy boldog vagyok!

Nem is tudom, hogy érhetett ekkora szerencse az életben, hogy máris megtaláltam az Igazit. Körbenézek a blogokban és az ismeretségi körömben, és nem ezt látom. Szenvedést látok, nyavalygást látok, reménytelen epekedést látok. Szakításokat és egymás gyötrését látom. Fiataloknál és időseknél is. Mi hogyhogy nem...?

Virulunk és boldogok vagyunk, szeretjük egymást! Szeretem Őt és Ő viszontszeret, ezzel nem tudok betelni. Van, akinek megfoghatom a mancsát, akit megölelhetek, akivel játszhatok Morrowindet (meg még ki tudja, miket fog nekem megmutatni, mert még ígért egy rakás dolgot), akivel megcsinálhatjuk a leckét, akivel andaloghatunk a hóban... Én Ővele és Ő énvelem... Soha többé nem leszek magányos, meg Ő sem!

Továbbá azért is boldog vagyok, mert azt a kémiahármast tuti ki fogom javítani év végéig, és tanulni fogok, mint a kisangyal, és fel fognak venni egyetemre, és biológus leszek - hm, molekuláris bejológia, hallottam valahol ilyenről, és nagyon jól hangzik, bár nem tudom, mit jelent -, és meg fogok itthonról szabadulni, lakásom lesz meg minden...

Van előttem jövő, tervek, célok, remények - és ez mind Őmiatta van! Egy nagy, fényes pontot látok, ha a jövőbe nézek, ez pedig az egybekelésünk, és ennek érdekében tűzön-vízen át fogok teperni, át Mucsin, az ofőn, minden akadályon, és összeszorítom a fogam, és elviselek mindent.

Bááár... nagyon azon jár az agyam, hogy hogy lehetne máris összeköltözni. Apa azt mondta ma: "Dédanyád 15 évesen már férjhez ment." Na hát ez az, én is akarok, MOST!!!

Össze kéne már most házasodni, pl. fiatal korunkra való tekintettel egy efféle szerződés fejében: mi, H.A. +  F.Á. vállaljuk, hogy eminensen fogunk tanulni meg viselkedni... mittomén, 24 éves korunkig. ha meg nem, akkor retorzió ér minket. Simán aláírnám!!