Ági, Anna, Dóra

Félévi bizonyítvány: négyesem van töriből, informatikából, franciából, fizikából, és van egy hármasom kémiából. Ez utóbbi csak azért van, mert elhanyagoltam a dolgot. Elfelejtettem rá tanulni, mert azt hittem, úgyis kirázom a kisujjamból.

Azt a hallatlan szégyent is meg kellett érnem, hogy Jékel felolvasta azon tökkelütöttek listáját, akiknek javasolja a délutáni külön korrepetálást. én is köztük voltam.

Ebbe az iskolába nem nagyon lehet lazán venni a dógokat, az már egyszer biztos, márpedig ha... ugyebár... kémia-biosz szakra akarok majd menni,  akkor pont ezt nem kéne tán elhanyagolni. Már csak a saját lelki nyugalmam érdekében SE.

Nna.

 Sanya tanított MA egy kis nyelvtant: "Ahogy az egyetemen mondta egy professzorom: vessző nélkül nincs hogyozás". Ahogy ezt kimondta, azonmód bordó színűvé is veresedett. Az osztály üvöltött a gyönyörűségtől, és szerintem meg is jegyezte mindenki ezt a szabályt, élethossziglan.

Órák után András kapkodva befalta az ebédet, én mellette ültem és asszisztáltam, utána pedig felmásztunk Hozzá, mert meg akarta mutatni a Morrowindet még gyorsan a zongoraórája előtt. "Azt hiszem, ezzel lányok is játszhatnak, mert szép tájak vannak meg minden. Különben nagyon régi játék és ócska a grafikája is, de szerintem neked tetszeni fog."

Ábra: világítótorony éjszaka a kikötőben (Morrowind).

Így aztán összeültünk a gépe előtt, és segített nekem karaktert generálni. Egy hajó belsejéből indul a cselekmény, és onnan mehet az ember világgá. Lenyűgözően érdekes az egész! De András kezelte és irányította a karimat, alig engedett hozzáférést, mert mindent ő akart nekem megmutatni saját kezűleg.

- Nos... akkor elindulunk kifelé, de előbb itt mindent összeszedünk... jó lesz majd eladni... most ezzel a fószerrel beszélni kell, íííígy ni, utána pedig elmegyünk a tradehouse-ba, ahol beszélni kell ezzel az alakkal is... oké, most fel a világítótoronyba, naccerű, azt ki kell rabolni.

Lelkesen mutogatta, hogy hogy kell növényt szedni, hogy hogy kell futni, lopakodni, ládákból dolgokat kirámolni stb. Ágáltam, hogy én akarom irányítani a saját karakteremet, de nem akarta kiengedni a kezéből a kontrollt sehogy sem...

Végül már hol nevettem, hol háborogtam, és játékos birkózásba meg csókolózásba torkollottunk (drága!!!), de nagyon nem fajulhattak el a dolgok, mert csak félig nyitott ajtó mellett vagyok hajlandó vele lenni a szobájában. Ezt a szabályt én hoztam, bár akkor Ő érdekesen nézett rám a szemüvege felett:
- Te elsősorban magadtól félsz, nem tőlem, ugye?

Mármint hogy én nem fogok bírni magammal, és zárt ajtó mögött esetleg rávetem magam és megerőszakolom. Hátt... éppenséggel lehet, hogy ettől félek, valóban. Mindenesetre jobb ezt megelőzni.

Utána elkísértem a zongoraórájára, és mondta, hogy holnap megmutatja nekem, hogy hogy szokás harcolni meg meghalni a játékban. Boldog volt és nevetett, hogy tetszett a játéka, mert egészen bezsongtam tőle, és holnap nagyon szeretném folytatni a kalandozást. "Fú, olyan jó látni, hogy örülsz" - mondta meghatottan.

Most már értem, hogyan lehet belezombulni a szgépes játékokba! Én is hajlamos vagyok rá, ez már biztos, csak az én nyamvadt gépemen maximum a pasziánsz fut.

MSN-en aggodalmasan megérdeklődtem a Drágámtól, hogy nem akadtak-e ki a szülei (meg legfőképpen Ő) azon a lepratelepen, ahol élünk. Azt írta, hogy nem mondták és nem mutatták, habár az anyja mindent észrevesz, mert olyan éles a szeme, mint a sasé. De valószínűleg már úgy meg van nevelve Őáltala, hogy egy rossz szót sem mer szólni. Az apja meg még máig is nevetve emlegeti azt a sok lányt, és hogy statisztikai alapon most már tényleg fiúnak kell lenni az unokáknak.

És hogy Ő mit szólt a hajlékunkhoz? "Ha jól láttam, a te élettered mindösszesen a felső ágy. Én megőrülnék a helyedben" - nyilatkozta. Közöltem, hogy én se állok messze ettől a nemkívánatos állapottól. "Most már értem, miért szeretnél palotát" - írta, de szabadkoztam, hogy áááá, azt csak viccbül mondtam, egy panel is tökéletes lenne számomra. Nehogymá egy mohó, anyagias gyesznónak lásson!

Ő erre azt írta, hogy persze, kezdetnek egy panel, aztán majd egyre feljebb mászunk a ranglétrán, és végül palota, szolgákkal, úszómedencéKKEL és macskákkal, mint a gerófok. "Ha egy jó korrupt ügyvéd leszek, akkor mindez meg is lesz." - jegyezte meg elégedetten. Ekkor érdeklődtem, hogy nem lehet-e azt megoldani, hogy ne legyen korrupt. Erre Ő: "Ha te ezt szeretnéd, akkor még ezt is elintézem valahogy."

"Apád korrupt?"
"Fene tudja - írta - nem látok bele a dolgaiba."

***

Én sokkal jobban szeretném, ha tanár lenne! Szerintem egy jó tanár ritka kincs és nagy megbecsülésre méltó. Sőt eldöntöttem itt és most, hogy inkább a küszöböt rágom vele, de legyen inkább tanár. Én közben a laborban feltalálom a rák gyógyszerét, és majd abból eltartom Őt.

Mellékesen pedig megjegyezném, hogy az összes alkalmatlan, tehetségtelen tanárt erőszakkal eltávolítanám az iskolákból, mert kártékonyak. És megtiltanám nekik, hogy tanítsanak. Nálunk a föcitanár, az énektanár, a magyartanár (hát igen, Sanya...) és a rajztanár esne bele a szórásomba... és ez egy elit iskola!

***

De jó! Holnap már megyek iskolába, és újra láthatom Őt!

Ez itt én vónék, Juli szerint (karikatúra)

A mi szobánkból Évi és Vali is beteg. Egyedül csak Anna nem, de ő is nagyon szeretne, mert holnap írnak dogát bioszból, és nagyon nem akaródzik neki iskolába menni. Kiállt középre, és kérte, hogy kuháljunk rá, hátha elkapja ő is a sertéspestist. Egyébként valszeg közönséges influenzánk van, nem ez az újféle.

Ma az itthon maradottakkal unalmunkban rokon értelmű szavakat keresgéltünk a "kocsma" helyettesítésére. A következőket szedtük össze:

ivó, vendéglátó-ipari egység, utasellátó, büfé, presszó, eszpresszó, csárda, falatozó, vendéglő, csehó, pub, söröző, borozó, pince, betérő, sörbár, halásztanya, poharazó, bár, kricsmi, krimó, talponálló

Aztán a "meghal" szinonimáit gyűjtöttük:

fűbe harap, elhalálozik, kimúlik, megdöglik, elhonyál, eltávozik az élők sorából, itthagyja ezt az árnyékvilágot, jobblétre szenderül, feldobja a talpát, megmurdel, meg/elpusztul, kinyúvad, beadja a kulcsot, kipurcan, otthagyja a fogát, kinyiffan.

Ma eddig ennyi telt tőlem, illetve tőlünk kollektíve.

Évinek migrénje is volt, a fél szemét bekötötte, és sipákolt, ha fény érte. Egész nap befüggönyözve kell lennünk miatta. De délelőtt tényleg hányt is egy sort. Ő hipochonder is, mindig felfedez magán valami halálos betegséget, de inkább csak sajnáltatni akarja magát. Most éppen strúmája van még az ázsiai influenzán kívül.

Olvasni akartam G. Szabó Judittól a Megérjük a pénzünket című alkotást, ami állítólag fergeteges, de még olyan gyenge vagyok, hogy nem bírom tartani a könyvet.

***

A Drágám fénymásolt papírlapokat küldözget Anna által: a jegyzeteit. Háááát... az Ő jegyzetelése nélkülözi a kötőszavakat meg a töltelékszavakat. Így nem olvasmányos, hanem tök száraz. Nem lehet olyan jóízűen, agyatlanul bemagolni, ahogy szoktam, mert meg is kéne érteni....

Csütörtökön már félholtan is el akarok menni iskolába, hogy Ővele lehessek! Elvileg szerdáig vagyok kiírva, de ha nem vagyok jól, vissza kell menni a doki bácsihoz. Elhatároztam, hogy jól leszek, ha addig élek is.

Anna ma rámförmedt: "Te meg a drágalátos barátod engem ne használjatok küldöncnek!"
Én erre: "Fúj, hogy lehet valaki ilyen kicsinyes?!"

 

1) Őróla
Életemben ilyen rémültnek nem láttam, mint amikor látta, hogy rosszul vagyok. Hisztériás rohamot kapott, és könyörgött, hogy ne haljak meg, mert akkor neki vége. "Ha meghalsz, nekem annyi, kiugrok az ablakon!" Végig úgy őrzött, mint Cerberus a nemtommit, alig vette le rólam a szemét. Úgy láttam, a szülei is tiszteletben tartották az őrületét, és talán Anikó néni is azért volt velem olyan kedves, hogy még véletlenül se hergelje feljebb a fiacskáját. Már-már el tudom Andrásról képzelni, hogy kiszámíthatatlanná válik (vagy beszámíthatatlanná). Nem szeretnék az ellensége lenni, az biztos... Még jó, hogy a barátja vagyok (és ez még enyhe kifejezés!)

2) Anikó néni
Nekem krónikus anyahiányom van. Szerintem én egy kicsit az anyjába is szerelmes vagyok, mert egy olyan anya, aki Őrá hasonlít. Lázálmaimban az anyja ölében voltam mint gyerek, amikor éppen nem a porszívókkal hadakoztam. De szerintem a saját anyám kebelére is sírva borulnék oda, ha kedvességre meg figyelemre méltatna.

3) Az apák
Valahogy sokkal kezelhetőbbek, mint az anyák, az a tapasztalatom (meg az érzésem). Több humoruk van, vagy nagyvonalúbbak úgy alapjáraton, vagy mi lehet? Úgy láttam, a két após rögtön rokonszenvezett egymással.

4) Én egy idegen lakásban
Hát ez az. Képtelen vagyok feloldódni idegen helyen, még ha félholt is vagyok a láztól, akkor sem érzem magam komfortosan. Úgy éreztem magam, ha elhagytam az Ő szobáját, mint egy betörő, aki a legkisebb zajra összerezzen, mert tilosban jár. Hogy én idegen hűtőbe benyűljak és bármit megegyek? Na neee... Még ha szabad is, akkor is rablásnak érzem. Szerencsére nem volt étvágyam, míg ott voltam. Még vécére is bűntudattal mentem ki, a fürdésről nem is beszélve (pazarlom a vizüket).

Péntek este pedig úgy határoztak, vagyok már annyira mozgatható állapotban, hogy hazavigyenek. Anikó néni is persze rögtön jött velünk, gondolom, fúrta az oldalát, hogy hol lakok meg milyen a családom. De még annyira gyenge és ködös agyi állapotban voltam, hogy nem is igazán tudtam ezen idegeskedni. Ha beleverik a fejüket a sok lelógó, száradó ruhaneműbe, hát beleverik. Ha meg kezdeményezni fogják, hogy elvegyenek minket a gyámügyesek, hát annál jobb. (Ezt csak legszebb álmaimban reméltem.)

Négyen, azaz Ő, az Ő apja (Endre bácsi), Anikó néni meg én tehát kocsiba ültünk, és elnavigáltam őket a házunkig.

Ott pedig apám melegítőben ajtót nyitott nekik, és a felnőttek kezeket ráztak (szervusz-szervusz). A szüleim megköszönték az ő szüleinek a segítséget, aztán az anyák a konyhában bájologtak egy sort egymással, Endre bácsi pedig meghökkenve nézett szét nálunk, és megkérdezte Apától:
- Ez a sok szép lány mind a tiéd?
Közben pedig láttam, hogy elkezdett rázkódni a válla meg a pocakja a nevetéstől, ahogy körbenézett, és mindenhol a tesóimat látta.
- Bizonyám - húzta ki magát Apa - kár azért, hogy egyik sem sikeredett fiúnak... majd hátha az onokáim...

Erre András, aki addig ott álldogállt szerényen és udvariasan, csuklott egyet.

- Egy focicsapatra való fiút szeretnék unokának - mondta apám tovább a magáét tapintatlanul, de akkor szerencsére anya gyorsan közbeszólt, hogy egy kupica pályinkát nem kérnek-e a vendégek. Gyorsan elhárították. A fiatalember esetleg...? - kérdezte apa, de Endre bácsi nagyon határozottan aszonta, hogy a fiatalember nem iszik, és reméli, hogy soha nem is fog, ezzel elbúcsúztak, én meg felmásztam az ágyra.

Tyűű... na ez is megvót...

- Mi ennek a fiúnak az apja? - kérdezte anyám.
- Ügyvéd.
- Az jó - mondta - Ügyvéd mindig jó, ha akad a háznál.
- Na és amúgy hogy tetszik... a... öööö.. barátom? - érdeklődtem.
- Szép, derék, vastag ember - így apa, helyeslően.

Egyébként látszik a szüleimen, hogy eszük ágában sincs komolyan venni Andrást. Azt hiszik, csak amolyan gyerekes marhaság.

Másnap (csütörtökön) arra ébredtem, hogy síri csend honol a lakásban, mindenki elment dolgozni, tanulni a maga intézményébe. Az én fejemnél több doboz gyümölcslé állt, meg egy hadsereg elpusztítására elég gyógyszer. Meg egy levél az anyjától, hogy egyek-igyak nyugodtan, amit csak találok a lakásban, meg tévézzek, olvassak, és gyógyulást kívánt. Aláírás: Anikó néni.

Ez nagyon szívmelengető volt! Saját kezű levélke az anyóstól... Jól eltettem itthon a kincsesládámba.

Délelőtt reszketeg lábakkal tettem egy kört a lakásukban, de úgy riadoztam, mintha tilosban járnék. Az eddig ismeretlen szobákba is vetettem egy pillantást, így pl. a tesójáék közös szobájába meg a szülői hálóba. Próbáltam kinézni egy jó könyvet, de nem tudtam koncentrálni, és csakhamar megint felment a lázam az egekbe. Nagyszünetben állítólag átjött András megnézni, hogy vagyok, de akkor már újra aludtam.

Estig nem is keltem fel, mint akit egy bunkósbottal fejbeütöttek. Aztán este magamhoz tértem, a Kedvesem ott hasalt az ágyán és valami tankönyv volt előtte, de becsapta és nagy örömmel konstatálta, hogy még mindig élek. "Folyton néztem, hogy lélegzel-e." Aztán könyörgőre fogta: "Ugye nem halsz meg?" Sajnos csak zombimód, elhalóan tudtam nyöszörögni valamit. "Mert ha meghalsz - folytatta - isten bizony kiugrok az ablakon."

Anikó néni pedig nemsokára benézett rám, és nagyon kedvesen, mosolyogva kérdezte meg, hogy hogy vagyok, sőt rátette a kezét a homlokomra, hogy megnézze, van-e lázam, és érdeklődött, hogy bevettem-e a gyógyszereket. Sőt rámlebbentette a takarót olyan anyai módon. Azaz betakart, és én teljesen el voltam olvadva tőle. Bárcsak az én anyám lehetne...!

Este pedig félig öntudatlan állapotban felmásztam az Ő ágyába, és kértem, hogy olvasson fel a törikönyvből és ezzel ringasson álomba. Csakhamar el is aludtam újra. Imádom hallgatni a hangját. Csakhogy ahogy elaludtam, Ő leköltözött a matracra, ahol pedig beékelődve töltötte az éjszakát a szekrény és az ágy közé, mert ott csak egy keskenyfajta ember fér el, mégpedig az is csak lapjával.

Éjszaka rémes lázálmaim voltak, porszívócsövek tekeregtek mint kígyók, és körém akartak fonódni. Azonkívül úgy véltem hallani, lent az udvaron folyamatosan valami hadgyakorlatot tartanak, üstdobkísérettel. De reggel András felvilágosított:
- Éjjel fél kettőkor jön a tejeskocsi a boltba, fél négykor a kenyereskocsi, fél hatkor meg a többi áru.

Ezeket tologatják a boltosok zörgő-börgő targoncákon a raktárba. Rémes! Hogy lehet így aludni?! András: "Teljesen jól meg lehet szokni."

Amúgy Ő Anna útján értesítette apámékat, hogy náluk vagyok.
 

Most visszamenőleg írok naplót, mert az elmúlt 3 napban olyan elgyalázott állapotban voltam, hogy alig bírtam felkelni.

Teháááát azzal kezdődött, hogy szerdán franciaórán már alig bírtam a fenekemen ülni, úgy rázott a hideg, és állítólag kék volt a szám. Lilás-szederjeskék. Kaszáné leszállt a trónusáról órán és közelebbről meginszpetkált, aztán hazaküldött. András azonnal ugrott, hogy ő elkísér.

De csak az Ő lakásukig jutottunk, mert elkezdtem bőgni az utcán, olyan rosszul voltam. Azt a pár métert zokogva tettem meg. Felmásztunk az Ő lakásukba, ott én leheveredtem az ágyára, Ő meg körömrágva, kétségbeesetten totyogott körülöttem, hogy most micsinájjon. Végül felhívta az apját. Akinek egész közel van az irodája, úgyhogy hazaugrott, és akkor már ketten tanácstalankodtak.

Végül az apja előbányászott az emlékezetéből egy orvost, aki az ő cimborája, és hátha hajlandó kijönni. Ki is jött, meg is vizsgált. Éreztem, ahogy lehúzza rólam a pólót és meghallgatja a szívem azzal a nyeles izével, ami a orvosok nyakában szokott lógni a filmekben, és láttam, ahogy az András apja gyorsan elfordul diszkrécióból kifolyólag, de olyan rosszul voltam, hogy nem érdekelt az egész, felőlem meg is nyúzhatott volna a doki bácsi.

Az orvos felírt egy csomó gyógyszert meg hűtőfürdőt, és azt mondta, ha feljebb megy a lázam, kórházba kell vinni. A lázam amúgy 40,2 fok volt. Ezután, asszem, az Ő apja meg az orvos elment, András meg elrohant kiváltani a gyógyszereket. és könyörgött, hogy addig meg ne haljak valahogy.

Aztán meg hűtőfürdöt csinált, ami abból áll, hogy langyosas vízbe fokozatosan egyre hidegebbet kell ereszteni. Ebbe beleültem és ott ücsörögtem, míg dideregni nem kezdtem, ezután pedig visszamásztam az Ő ágyába. Őneki is vacogott a szája széle, ahogy nézett engem, úgy meg volt rémülve, hogy elköltözök az élők sorából.

Aztán nemtom, mi történt, mert csak este tértem magamhoz arra, hogy kupaktanács van náluk, és az anyja azt mondta, hogy engem be kéne vinni egy másik szobába aludni éjszakára. Nyöszörögtem Andrásnak (félig öntudatlan állapotban), hogy vele akarok maradni. Erre András így szólt a szüleihez, emelt hangon: "Halljátok, velem akar maradni!"
- No de kisfiam...
- Nem hallottátok?! Itt akar maradni és itt is marad!!! - üvöltötte András hisztérikusan, és beékelődött a két ajtófélfa közé, érzékeltetvén, hogy az ő szobájából senki sekisebe, és csak az ő testén kereszül. Olyan félelmetesen rikácsolt (és viselkedett), hogy nem mertek többet bolygatni, és így Nála maradtam éjszakára.

Egy matracra költöztettek át az Ő ágya meg a szekrénye közé. "Rá fogsz lépni a sötétben" - aggódott az anyja, és kb. ez volt az utolsó mondat, amit aznap hallottam, mert ájulásszerű álomba zuhantam.
 

Még mindig hóttrosszul vagyok.

Nagyon beteg vagyok, náluk vagyok, majd írok.

Ma Sanya is előadta a féléves értékelését, és engem külön kiemelt az egész osztály előtt, megtapsoltak és nagyon égtem. Utálom, ha kiemelkedek valamiben, és ezért még pellengérre is állítanak.

Délután Andrással szerény séta. Jót röhögtünk egy kismacska rovására. Éppen egy pocsolyából akart volna inni, és nagyon óvatosan megközelítette, amikoris jól leesett mellette egy bádoglemez a garázstetőről, hatalmas döndüléssel. A macska azonnal elinalt, de szerintem a városból is örökre elköltözött. "Nem tűrhette a világegyetem, hogy ő inni merészelt volna" - mondtam. "Azonnal lecsapott rá az ég haragja" - tódította András. "Szegény lúzer."

Ennek kapcsán beszélgettünk a macskákról, és mondtam Neki, hogy én nagyon szeretem őket, mert finomak, elegánsak és tartózkodó modorúak, kivéve, amikor éhesek, mert akkor ezek a jó tulajdonságaik elpárolognak. András helyeselt, és mondta, hogy Ő ki nem állhatja a kutyákat, mert belelihegnek az ember képébe, tolakodóak, otrombák, büdösek és szolgalelkűek. "Nem bírom, amikor valaki kritikátlanul szolgalelkű, még ha csak egy oktalan állat is az illető."

Ezt a mondatát jól az eszembe véstem, és alkalmasint majd az orra alá dörgölöm.

Szóval sokkal inkább macska. "Főleg azóta szerettem meg őket, mióta tudom, hogy te is szereted őket" - mondta Ő, de bevallotta, hogy régebben a telkükön csúzlival lövöldözte a náluk szomszédoló állományt. "De most már mélységesen szánom-bánom" - sandított rám behúzott nyakkal.

"Fúj, te is csak egy hülye fiú vagy, mint a többi!!!" - mondtam felháborodva.
"Jóvanna. Jó hogy rájössz lassan, hogy fiú vagyok."
"Na de hogy ENNYIRE... Többet néztem volna ki belőled!"

Ő ezen hosszan nevetgélt, én meg füstölögtem magamban. Aztán felemelte a mutatóujját:

- Tudom már, mit akarnak a macskák! Most jöttem rá.
- No, mit?
- Egyértelmű. Nem csak hozzátok meg hozzánk lakták már be magukat, hanem a szembeszomszédhoz is, meg az alattunk lakóhoz is, meg lassan elnyalják az egész Földet. Ők az idegen invázió, és hatalomátvételre készülnek a Földön. Ehhez először szolgaságba taszítják az embereket. A fő fegyverük a charm spell.
- Micsoda??
- Ezt úgy hívják a játékban. Valaki kibocsát egy ellenségre egy olyan lövedéket, ami által bűvöletbe esik és elveszíti az akaraterejét meg a józan ítélőképességét. Nos, a macskák ezzel igázzák le az emberiséget szép lassan, sorjában.

Egyetértettem, hogy valóban, és nagyon jól, alattomosan csinálják. No és a kutyák is idegen lények?
- Ha azok is, túl átlátszóak ahhoz, hogy átvegyék az irányítást - rázta a fejét. - A Morrowindben is a macskafaj egy intelligens, játszható kaszt, a kutyák meg csak gyakni való öntudatlan lények. Majd megmutatom neked, ha egyszer méltóztatsz feljönni hozzám.

Hiszti.

Ofő eredményt hirdetett ma. Mindenkit sorban kiprédikált névsor szerint, és megmondta a féléves jegyünket töreszből. Látható kéjjel tette ezt, főleg élvezte, ha agyagba kellett döngölnie valakit. Mint például engem, ugyanis hajszál híján hármas lettem, és csak az ő végtelen kegyelmén múlott, hogy négyest adott. Ezt nem győzte hangsúlyozni.

Iskola után Andrásnak mondtam kétségbeesve, hogy a hülye történelmet lehetetlenség elsajátítani, és első számú ellenségemnek tekintem. Ő csak nevetgélt és megpuszilt. Persze, mert Ő ötös lesz. Siránkoztam Neki, hogy nem elég, hogy a tankönyv élvezhetetlen (és megtanulhatatlan), a Bagoly meg egész mást ad le, mint ami benne van. "Nem mást ad le, hanem kiegészíti a könyvet" - mondta András elnézően, és, úgy láttam, gyengéd szánalommal, és ismét csak jókat röhögcsélt rajtam.

"Te hogyan tudod vázlatpontokba szedni azt az alaktalan masszát, amit összedumál?" - érdeklődtem dühösen. Ugyanis én nem látom a rendszert az ofő lotyogásában, de András rendezett, rövid pontokba tudja szedni, amihez szerintem természetfeletti képességre vall.

"Hát mert van benne rendszer." - mondta Ő. - "Meg érdekel az egész."
"Érdekel a történelem?" - csodálkoztam nagyokat.
"Már mondtam, hogy elkezdtem tanulmányozni a második világháborút, és utána meg azt, hogy az mitől alakult ki, és így tovább az idők kezdetéig..."
"Ádámig és Éváig" - szóltam közbe.
"Az ősemberig" - helyesbített.
"No igen. Nem kell azért kukacoskodni..."

Erre Ő megint csak jókat rötyögött, átölelt, és azt mondta, olyan jól áll, amikor méltatlankodok.

"Az ofő nem rossz tanár" - vélte Ő, de én ellene mondtam, hogy nagyon is rossz tanár, mégpedig meg is tudom mondani, hogy miért. Figyelje meg a stílusát. Eddig összeírtam pár idézetet a könyvem aljára, úgyhogy elő is kapartam és fel is olvastam neki ott az utcán azonmód:

- megrendezésre kerül
- elintézést nyer
- intézkedést foganatosít
- módosítást eszközöl
- vizsgálat tárgyává tesz

Háborogtam, hogy hogy lehet így beszélni. Meg a múltkor dogaírás alatt is mit mondott már: "Előtérbe helyeztem a piros tollamat!" (Ezt valami fenyegetésnek szánta). Na, ezek miatt nem tudok figyelni a lényegi mondanivalóra.

Ő azt javasolta, hogy próbáljak az ofő stílusán túllépni és a tartalmára figyelni, de erre toppantottam, mint egy hisztis hülye, hogy nem tudok és kész. Nagyon hervasztó, hogy Ő ennyivel jobban átlátja nálam a dolgokat!

Ő pedig, álmodozva, bele a levegőbe:
"Végül is szép feladat lenne érthetően elmagyarázni egy csapat gyereknek..."
"Legyél tanár! Tuti, hogy tökjó tanár lennél és én rajonganék érted!
"Ez oké - mondta Ő -, de apám szerint a tanárok éhen halnak."
"Nem baj!"
"Nem baj?" - bámult rám nagy szemekkel - "De akkor a feleségeik is éhen halnak!"
"Hümm... legfeljebb veled halok, szerelmem!"
"Az egy dolog, hogy éhen halunk, de kacsalábon forgó úszómedencénk se lesz!" - vetette ellen.
"Ja... az már baj..." - mondtam tettetett ijedséggel, és Ő megint nagyon nevetett.

Akkor elkomolyodott, morfondírozott egy sort, és azt mondta: "Mégse állhatok ki a katedrára és mondhatom el, hogy gyerekek, az emberiség kezdettől fogva hülye volt, és most is az, és ez a világ megérett a pusztulásra, mert én ezt tudom leszűrni a történelem menetéből."

***

Fú, de fáj a fejem. Ha valaki mégegyszer becsapja az ajtót, hozzá vágom a macskát!

Nem, nem és nem és nem!!! Nem azt írtam, amit itt többen olvastak! NEM elítélem a sportot, legfeljebb csak úgy, hogy savanyú a szőlő. Irigylem azokat, akik sportolni tudnak, mert mondjuk nem szédelegnek délelőttönként az éhségtől.

Az, hogy lusta lennék, azt is csak azért írtam, mert az igazság ennél rosszabb. Lusta vagyok, de azért, mert általában nem reggelizek rendesen. Tehát sokkal inkább gyenge vagyok, mint lusta. András sokáig nekem adta a tízóraiját, de ezzel már régen leállt, mert Ő maga is leállította az anyját a vajaskenyér előállításáról, mióta fogyózik. Én pedig nem kötöttem az orrára, hogy az Ő ételadományain éltem év eleje óta.

Őt pedig maga az orvos tiltotta el a sporttól az ízületei miatt. Majd ha már nem fogja ennyire terhelni a súlya a térdét, akkor kezdhet el óvatosan sportolni. Éppenséggel úszni úszhatna, de azt meg nem tud.

Én pedig nagyon is jónak tartom, hogy legalább röhögcsélni tudunk a siralmas állapotunkon. Kár, hogy nem jött át a poston az önirónia, jobban kéne fogalmaznom.

És vegyétek tudomásul, hogy a sport a jóllakott és egészséges emberek luxusa.

Tegnap késő este Anna vidáman érkezett haza, mint a cinege, mert Dórával korcsolyázni voltak, és azt mondta, hatalmas buli a dolog. Persze a beléptidíj undorítóan sokba kerül, de szokás szerint potyázott. Mi sokszor élősködő éltemódot folytatunk, amire Anya is buzdít minket. Azt mondta egyszer, hogy ne szégyelljünk kérni ezt-azt a barátainktól, illetve, ha felajánlanak valamit, bátran fogadjuk el, mint például a levetett rongyaikat, gépeiket, meghívásaikat ide-oda, kajájukat, mert ezzel is csökkentjük az itthoni terhet.

Hááát... elég nehéz ezt így elfogadni, mert méltóság is szorult az emberbe, de ettől a korcsolyázási lehetőségtől kicsit megzizzentem... Anna haza is hozta a kölcsönkoriját, a vállán, a cipőfűzővel átvetve, nagyon menően nézett ki, meg mesélt, hogy halomra estek, ahogy gyakoroltak, és rengeteget röhögtek.

Fúúú, meghalnék érte, ha én is korizhatnék egyet! De esélyem sincs rá, a pénznek hiánya miatt. Mindenesetre felpróbáltam a korit és álmodoztam egy sort...
 

Olyan rossz a lelkiismeretem, szegény ott árválkodik tesiórán, most ő van pár nélkül és megadóan tűri sorsát. Ha valaha felakasztom magam, az a Kati miatti bűntudatból lesz. Egyetlen zokszót sem mer persze ejteni az eljárásom miatt (mármint hogy Paula miatt cserbenhagytam), szerintem természeti csapásnak fogja fel, és eszébe se jut, hogy reklamáljon.

Katival valami nem stimmel. Ennyire sótlan nem lehet valaki. A hanglejtése is monoton, sőt a mozdulatai is azok: nem nagyon gesztikulál. Azt nem lehet ráfogni, hogy nincs humora, mert azért szokott nevetgélni a poénokon...

A múltkor valamiért a földön ültünk egy csoportban, és ő meg se mert moccanni, sőt fel se mert állni már az óra végén sem, csak amikor a tanár neki külön engedélyt adott rá. Akkor felállt, mint egy gép, és úgy maradt. Vajon valaha valaki jól megverte, és ettől alakult ki benne egy csomó gátlás? Vagy már így született?

Paula meg a másik. Őbele azért szorult jó adag méltóság. Sokkal életrevalóbb, mint Kati. Ő kifejezetten ellenszenvnek örvend a fiúk körében, hordószerű termete miatt, meg még valamiért, ami a személyiségéből fakad, és amit nem tudok meghatározni. Talán patetikus, ez esetleg jó szó. Vagy lehet, hogy már azért viselkedik úgy, ahogy, mert sok csúfolásnak volt kitéve életében.

Mindenesetre én szívesen felkarolnám ezeket a szerencsétleneket, mert közülük valónak érzem magam, de nem megy, mert elveszik a kedvem az élettől, ha velük vagyok. Energiavámpírok.

***

Aki kedvemre való lenne, az pl. Rácz Judit az osztályból, és azért is jó lenne vele barátkozni, mert úgy talán ártalmatlanítani tudnám András iránt (remélem, ok nélkül vagyok féltékeny), meg amúgy is, rokonszenves a csaj, sőt felnézek rá. Sokat humorizál, és jó benyögéseket ereget órán a hátam mögött. Azt mondjuk nem értem, miért nem öltözködik szebben, miért rondítja magát külön (trapézgatyát hord meg kockás inget meg ilyesmit), de ezt jól teszi, kivéve, ha Andrásnak pl. pont az ilyesmi öltözék az esete, mert akkor szívás van.

Meg akivel még szívesen barátkoznék, az, khm, Rita a céből. Ő külön kívánatos társaságnak tűnik most, hogy el vagyok tiltva tőle... Na, ő még egy fazon. Vele párszor beszélgettem elég hosszan, és képtelenek voltunk kifogyni a szóból, nagyon érdekesen dumált meg szórakoztatott, minden közös ismerősünket jó hosszan ki lehetett vele vesézni, de nem rosszindulatúan pletykálkodva, hanem tudományosan. Ki miért viselkedik úgy, ahogy.

És még mindig nem tudom meghatározni, hogy miért idegesít Kati meg Paula, és miért kedvemre való Judit meg Rita. K+P egyszerűen buta?!? Ennyiről lenne szó? De hát mind a kettő jó tanuló.

Ma Ő ki volt ebrudalva otthonról. Ő maga közösítette ki magát, mert vendégek jöttek hozzájuk huzamosabb hétvégi tartózkodásra, de velem akart lenni, így hát beültünk a művház előterébe. Gondoltam, kössük össze a kellemeset a hasznossal, és csináljuk meg hétfőre a matek- és fizikaházit. Nagyon jó volt együtt tanulni és közben simogatni egymás kezét. Még mindig óriási élmény pusztán fogni az Ő mancsát. Megszokhatatlan, felfoghatatlan, hogy összeköttetésben vagyok egy másik emberi lénnyel tapintás útján, hogy összeérnek az idegszálaink.

Utána a városban ténferegtünk különféle mellékutcákon. Végre meséltem neki a családomról, jó hosszan ecseteltem, hogy mi van, az ablakra ragasztott kartonpapírtól kezdve édesanyám "jó" természetéig meg a szomszédokig.. Egyáltalán nem hervadt le! Sőt belelkesült, hogy majd ő teremt nekem jó körülményeket: "legalább van miért tanulnom meg dolgoznom". Mondtam Neki, hogy minimum kacsalábon forgó palotát szeretnék, külön szalonnal meg mindennel, és Ő is mondta, hogy evidens, és legyen a kertben úszómedence is, mert Ő ahhoz ragaszkodik, dögletes nyári napokra. "Legyen, de jó hosszú, 50 méteres, hogy tisztességesen lehessen benne úszni." - mondtam én. Ő: "Ez csak természetes!"

Aztán, hogy az úszás szóba került, beszélgettünk egy kicsit a sportokról, és Ő mondta, hogy nem egy nagy sportember, én pedig túlbuzgón helyeseltem, mondván, hogy szerintem a sport  gyűlöletes dolog, és mélyen elítélem azt, aki feltalálta. Ezen Ő nagyon nevetett és igazat adott.

Aztán közölte velem, hogy ő nem tud úszni. Ki is fejtette, miért:

"Meggyőződésem, hogy úszni képtelenség, mivel az ember nehezebb a víznél, tehát elsüllyed. Tehát mindenki hazudik, aki azt állítja, hogy tud úszni. Ugyanez vonatkozik arra is, aki szerint lehetséges kötelet mászni. A gravitáció miatt ez képtelenség" - mondta, mély elégedettséggel orcáján.

- És aki tesiórán fel tud mászni a kötél tetejére? - kérdeztem.
- Szemfényvesztés! - jelentette ki.

Nagyon jól szórakoztam az érvelésén. és mondtam Neki, hogy menjen ügyvédnek, mert a feketéről is be tudná bizonyítani, hogy fehér, méghozzá magabiztos stílusban.

"Ügyvédnek, mint apám? Gondoltam már rá. Elszarakodnék én is tyúkperekkel, mint ő..." - tűnődött.

Egész nap náthásosan bágyadtkás voltam. Remélem, nem hatalmasodik el.

Ma délután, András legnagyobb bánatára, Paulával mentem moziba. Ugyanis vele dumáltam egy sort nagyszünetben, felmentünk az elsőre és elkísértem egy másodikos fiút lesni ("Fehércipő" az álneve és nagy népszerűségnek örvend a lányok körében). P. nagyon búsan legeltette rajta a szemét, és patetikus hangon közölte velem, hogy ő még az első csókon sem esett át, sőt nemhogy fiúja, még igazi barátnője sincs. Erre felvetettem, hogy én szívesen megnéznék valami filmet délután, ő meg mondta mohón, hogy oké, épp úgyis kinézett egyet, és menjünk moziba.

Háááát... jaj, jaj, ez a Paula... borzasztó szegény... Séd Kati se kutya, de Paula még dögletesebb unalom, egyszerűen kibírhatatlan, borzasztó, pár perc múlva ideges viszketegséget kaptam a társaságában. Szerintem egyáltalán nem is a mikulásünnepségi dolog miatt közösítették ki, hanem eleve ellenszenves volt az osztálynak, és az a jeles alkalom csak rácsapta a fedőt a dologra.

Mi nem stimmel benne..? Most már nem büdös, mert elkészült a fürdőszobájuk, de akkor is valami furcsaság van vele. Nem, egyáltalán nem rosszindulatú, a legkevésbé sem. Mégis az összes energiámat és életkedvemet egy perc alatt lecsapolta, és rongycsomóként vánszorogtam haza. Így hirtelenjében nem is tudom megfogalmazni, hogy milyen ő, mi van benne, illetve mi nincs benne, aminek kéne lenni.

Egy fikarcnyi humora sincs, ez az egy biztos. De a film is nagyon nyomasztó volt, egy régi magyar film, pheh, kár volt megnézni. Egy pedofilról szólt, aki meg akarta rontani a szeretője fiát.

De otthon folytatódtak a viszontagságaim, mert András jelentkezett msn-en, és bűntudatot csinált, hogy miért nem vele voltam, és hogy direkt kerülöm-e, és hogy mi bajom van vele, és hogy ha valami bajom van vele, akkor mondjam meg nyíltan, hogy megbeszélhessük, de ne csináljam ezt. Én nevettem, hogy jaj, ne majrézzon, egyszerűen ezen a kivételes napon Paulával mentem moziba, erről van szó, nem kell tragédiát csinálni belőle. "No, ha csak erről van szó, akkor jóvan" - írta Ő. De holnap ugye vele leszek. Meg holnapután.

Küldtem Neki szívecskéket is meg virágocskákat. Ő meg erre küldött nekem egy összetört szívet. Kedvem lett volna első lendülettel egy gurulós-nevetős szmájlit küldeni erre vissza, hogy ne csinálja már, de szerencsére nem küldtem, mert valószínűleg nem volt humoránál kellően.

Ma ismét szenvedés a kapualjuk előtt. Istenem, fel fogok őrlődni... Aztán végül leültünk nem messze egy padra, jobb híján, és ott töltöttük az időt, a zeneórája előtt. Fáj a térgye. Jaj, remélem, nincs valami súlyosabb baja. Eddig nem fájt? "Eddig is fájt - mondta Ő -, csak titkoltam".

Azaz most, hogy már megkaparintott és biztonságban tud, mer végre szenvedni egy kicsit. Miket állhatott ki, amíg kísérgetett régebben a városban, egyetlen zokszó nélkül...! Fájnak az ízületei és éhezik is. Kívülről meg úgy néz ki, mint akivel minden rendben van. Mártír.

Ahogy ott üldögéltünk egymásba bújva, F. Rita a céből ellejtett előttünk ötcentis miniszoknyában és tízcentis magassarkúban. Pimaszul és fölényesen vigyorgott ránk.
"Ki ez a nő?" - kérdezte András mogorván.
"Egy cés."
"A barátnőd?" - érdeklődött.
"Hát... olyasmiszerű. Inkább ő akarná."
"Ezzel a csajjal te ne barátkozz!" - mondta András szigorúan. "A gyomrom is ökölbe szorul, ha meglátom."
"Pedig jó a lába" - mondtam provokatíve.
"Nem érdekel a lába. Nézd meg a fejét."
"Mit nézzek rajta?"
Ő erre mormogott valamit az orra alatt, valami kivehetetlent. Egyébként azt hiszem, az ellenszenv kölcsönös a Rita részéről is. Nekem semmi bajom Ritával, sőt érdekes csajnak tartom, de ha András nem akarja, akkor természetesen nem fogok vele barátkozni.

"És Séd Katival barátkozhatok?"  - kérdeztem.
"Ővele igen. Ő rendes lány."
"És Paulával?"
"Vele is."

Milyen fura! Régen Anna viselkedett velem így az óvodában, most meg a férjem... :DD Úgy látszik, nekem már csak ez a sorsom, megszabják kívülről az ilyesmit... Hm. Megint csak olyan jó, hogy annyira félt engem, hogy nehogy rossz társaságba keveredjek... llletve magát félti, hogy nehogy valahogy elszakadjak tőle... megható és megtisztelő. Szerintem amúgy Rita nem veszélyes, de tiszteletben tartom az András akaratát.
 

Jaj, jaj, fokozódik rajtam a nyomás. Őneki egyre jobban fáj a lába, és egyre jobban nyög és szenved, hogy mégiscsak menjünk fel hozzá. Most is egy csomót ott álltunk a kapujuk előtt és ezen vitatkoztunk. Ő nagyon szánalmas képet vágott, szenvedőset. Mert azt nem akarja, hogy Ő felmegy, én meg lelépek haza, mert akkor el van rontva a napja. Most kitalálta, hogy akkor nézzük meg együtt az Avatart.

Ezzel az a baj, hogy már régebben kifejtette, hogy őszerinte az egy nagy látványos, üres baromság, jól lehordta és megkritizálta, és most csak úgy jobb híján, hogy velem lehessen, mégis be akart rá ülni. Én nem akartam. Ne csengessen ki egy csomó pénzt feleslegesen, ha az szerinte hülyeség. Üljünk be inkább a művház előterébe, de az szerinte meg sötét és lepusztult. Üljünk be akkor a mekibe vagy az Alexandra kávézójába. De ott meg fogyasztani kell. Sehogy se jó ez. A könyvtárban nem lehet dumálni.

Jaj, jaj. Ahogy ott álltunk a kapualjuk előtt és tanakodtunk, szüntelenül körbe-körbe lestem, mert minden irányból az anyját véltem látni közeledni. Hótt bűntudatom van vele kapcsolatban, és el akarom kerülni minden áron. Közben hideg, fehér csapadék hullott a nyakunkba.

Ahogy később mendegéltünk a busz felé, mellékutcákon, elhaladtunk egy virágbolt mellett, ahol ki volt írva nagy betűkkel, hogy LEÉRTÉKELÉS. Ő megtekintette a pénztárcája belsejét, hogy csak pár fitying van nála, de épp most jött rá a virágvehetnék. Vett is nekem egy kissé megbarnult, kissé fonnyadtkás fehér rózsát. Az első virág, amit Tőle kaptam! Hálásan és puszikkal megköszöntem, és mosolyogtam, hogy most már az isten se mossa le róla, hogy csak a "leértékelés" szóról jutott eszébe a virág. Erre Ő, kissé megfelhőzve: "Most ezt fogod emlegetni még húsz évig..." Nagyon nevettem, és biztosítottam arról, hogy valóban így fogok tenni, mert olyan jó poén.

Tiszta szégyellősség jött rám Vele kapcsolatban, ha együtt vagyunk. Inkább olyan barátilag beszélgetünk meg nevetgélünk, és ahogy megyünk az utcán, fogjuk egymás kezét és lóbáljuk, kissé megjátszott hanyagsággal, dumálunk erről-arról. Olyan fullasztóan szemérmes gombócot érzek a torkomban iránta, mintha ismét ma született szűzlány lennék, és mintha nem fetrengtünk volna már többször is egymás ölében -

huh, az emlékektől nyelnem kell és kigúvad a szemem -

szóval olyan szégyellősen és némán vagyok Vele, némaság alatt pedig az érzéseimet értem, mert mióta nem szabad egymáshoz nyúlkálni, nem találom a módszert, amivel kifejezhetném, mennyire szeretem. De szavak ide nem is elegek. Mi kéne? Zene? Rajz?

Ezért írom ezt a hülye naplót is, hogy hátha meg tudom fogalmazni, mi van bennem, de szerintem csak az árnyékait tudom sejtetni.

Ez nem Ő, csak egy csávó, aki hasonlít.


 

Szóban nem tudok fogalmazni, főleg azt nem, hogy mennyire... mennyire.... Az az izé, hogy ha szerelmet vallanék Neki, elbőgném magam szerintem, mert valahol nyomorult és kiszolgáltatott állapot ez, így rászorulva lenni egy másik emberi lényre, és hiába szeret viszont, akkor is így érzem.

Sanya fél órán keresztül dogát íratott, az óra második felében az osztállyal hadakozott, hogy maradjunk csendben meg figyeljünk rá. Óra végén pedig megkért, hogy menjek ki vele a folyosóra. Elszörnyedve néztem körbe a többiekre: mit akarhat ez tőlem? R. Judit féltékenyen, András kajánul nézett. "Kinézett magának valamiért" .

Kint Sanya a maga nyamvadt, mikiegérszerű hangján azt kezdte magyarázni, vagyis egyenesen számonkérni rajtam, hogy miért nem dolgozok be az iskolaújságba, szerinte nagy hasznomat vennék. Vagy akár az iskolarádióba. Merthogy olyan jó fogalmazásokat írok. Közben olyan közel jött, hogy majdnem belebújt a képembe. Elég rossz szagú volt a lehelete. Szabadkoztam, hogy én nem vagyok olyan... "Mit értesz az alatt, hogy olyan?" - érdeklődött. "Hát... olyan... nyüzsgős." De csak tűzte-fokozta, nagyon kellemetlen volt már, hogy nem szállt le rólam és sok percig agitált. Én egyik lábamról a másikra álltam kínomban. Jó, jó, lehet, hogy érdekesen tudok írni, de semmiféle közéleti dolog nem izgat fel, csak az én szűk kis vacak dolgaimról szeretek regélni. Nem tudom, miért nem lehet ezt felfogni. Csak szünet végén eresztett szélnek.

Aztán még jött a tortúra Andrással is iskola után. Ugyanis a kajálda után rájött, hogy őneki fáj a lába, és mégiscsak menjek fel hozzá. Nincs kedve sétálgatni folyton, de velem akar lenni, "kézenfekvő", hogy legjobb lenne nála. Szerintem az is szerepet játszott a dologban, hogy a kajáldában Ladányi beledobott egy nagy darab sót a levesébe, és jól éhen maradt. 

Lecövekeltünk a kapualjuk előtt és ott Ő csábos, fuvolázó hangon felsorolt egy csomó dolgot, amit együtt lehetne csinálni, mint például:
- megnézni a Rém rendes családot vagy más filmeket,
- zenét hallgatni,
- megmutatná nekem a Morrowindet meg egyéb játékokat,
- együtt tanulni,
- csak úgy dumálni,
- stb.

Különben is hideg van az utcán.

Aha, aha, nevettem, menjek fel Hozzá, megmutatja nekem a bélyeggyűjteményét, ismerem én már ezt, és NEM!!! Viszont akkor hosszan belemosolygott jó mélyen a két szép szemével az enyémbe, és kezdett nagyon elgyengülni a lábam. "Hát jó - sóhajtott - akkor hazakísérlek a buszig."

A megállóban viszont nagyon komolyan azt mondta, hogy nehogy azt higgyem, hogy ő folyton fetrengeni akarna velem, ő tényleg velem akarna lenni kényelmes körülmények között, és egy csomó néznivalót akarna nekem mutatni, meg minden. "Mutogatós bácsi!" - visítottam. Erre viszont eléggé megsértődött, hogy NEKEM jár folyton ilyesmin a fejem, és az ő legjobb szándékait is direkt félreértem. Hogy higgyem el, nem akar ő folyton rámmászni. "A szexrészét a dolognak egyedül is el tudom intézni, ha nagyon muszáj" - mondta szigorúan és lemondóan (én erre pironkodtam... ejnye, ilyen nyíltan ilyesmit beszélni...). "Én csak többet akarnék veled lenni." - mondta.

Most elmondom, mi a bajom a töresszel. (Miközben úgy fogom a tankönyvet, mintha valami különlegesen veszélyes skorpiót tartanék a kezem közt.)

Hát először is: nem meggyőző. Egy szavát sem hiszem el. Találtak itt-ott ezt-azt, régészeti leleteket, és ebből messzemenő következtetéseket vonnak le. Szerintem egy csomó dolog a fantázia szüleménye, és ezt nekünk úgy tálalják, mintha biztos lenne. És ez nem elég, még be is kell magolni és előadni a tanárnak. Remélem, ahogy távolodunk az ókortól és közeledünk a jelen felé, egyre hihetőbb lesz a cselekmény.

Mondjuk most az jutott eszembe, hogy ha sok bizonytalan szó lenne a szövegben, mint "talán" meg "lehetséges", meg "nem tudjuk biztosan", akkor meg azon méltatlankodnék.

Aztán meg: még ha igaz is, hogy lehet leegyszerűsíteni ennyire a folyamatokat? Itt, ott, ennek-annak hatására ez és ez alakult ki. Fél oldalon összefoglal itt nekem pár száz évet az ókori görögökről. Ez így embertelen, durva vázlat, még ha netán igaz is. De szerintem koholmány.

Ugyanezt érzem a fizika iránt, csak kisebb mértékben. Odatesznek egy képletet az orrom elé a könyvben, mondván, hogy ezt higgyem el, mert kikísérletezték, hogy ez igaz. Nem hiszem el. Mi van, hogy ha csak be akarnak csapni központilag? HITELESEN kérem bebizonyítani. Egy nyamvadt kísérlet a tanári asztalon még nem bizonyít semmit, és az az érzésem, hogy hülyének néznek.

Ugyanakkor tényleg összeácsolták az atombombát, tehát annak a fényében (hehe) mégiscsak igaz lehet mindez.

Egyedül a matematikában hiszek, mert az jól le van vezetve. Az irodalom meg annyira megfoghatatlan, ködös izé, hogy az már szinte szép, még csak nem is akarja magát egzakt tudománynak ábrázolni.

A biológia, na az igen...! Ha az ember belenéz a mikroszkópba, tényleg látja a sejteket. Majd másodikban végre tanulunk azt is. Azt hiszem el, amit látok. A kémiát is el bírom fogadni valamé, az kevésbé elvont, mint a fizika.  Ha ezt meg ezt összeönti a tanár, tényleg olyasmi lesz belőle, amit megígért, és úgy is viselkedik... vagy csak arról van szó, hogy Jékel jobb szélhámos, mint Krakk Éva, és jobban be tudja adni nekünk?

Mindezeket el fogom mondani Andrásnak is, kíváncsi vagyok, Ő hogy van ezekkel.
 

Ma nagydoga töreszből, már megint lesni voltam kénytelen. Teljesen elzüllöttem, lesek, csalok, puskázok. És még így is ingadozok 3-mas 4-es közt TÖRTÉNELEMBŐL, KÉMIÁBÓL meg INFORMATIKÁBÓL. Piha. Gyalázatos. Matekból ötös leszek félévkor, ha addig le nem rontom. Ez jelzi, hogy nem vagyok hülye. De most már első számú mumussá a történelem lépett elő, ez egyértelmű. Teljesen hülye vagyok hozzá. A tankönyv is értelmezhetetlen. Az apró betűst is be kell magolni. Kalapáccsal kéne a fejembe verni, szavanként. Ha rímelne, hogy legalább könnyebben bele tudnám tömni a fejembe.

Sanya holnap írat. Ő már nem sokáig lesz velünk, mert január végén jön vissza Gabi. Éljen! Vagyis... hm. Szegény Sanya. Azért szánalmas, hogy itt szenvedett velünk tanárként, inkább menne a tecsóba árufeltöltőnek, vagy bárhova.

Iskola után beültem Ővele a kajáldába, és míg Ő evett, nekem kopogott a szemem. De nem mertem mondani, mert képes és nekem adja az egész eledelét. Otthon vár anya kajával, de nem akarok hazamenni, ha nem muszáj, mert Andrással akarok lenni, amíg csak lehet. Aztán Őkelme felugrott magához, ledobta a táskáját, felvette a kottáit és útnak lódultunk. Ő húzott magával titokzatosan vigyorogva be a Cserepes utcába, és még onnan is tovább. Hiába kérdezgettem, hova megyünk, nem mondta meg, csak amikor egy bőrdíszművesnél kilyukadtunk.

- Övet kell csináltatnom. Eddig tíz kilót fogytam.
- Na neeee - képedtem el. - Észre se vettem...

Erre Ő ott, helyben kigombolta a kabátját és diadalmasan mutatta, hogy mennyire bő már a nadrágja. És persze közönséges boltban nem lehet kapni övet az ő méretére.

Ő bement és egyezkedett a mesterrel, én kint maradtam, mert nem szeretek kabátban meleg boltban ácsorogni. Te jó ég, ezt hogy csinálta...? Nem vettem észre, hogy ez itt fogyik mellettem, biztos, mert minden nap látom. Meg nem is szenvedett harsányan a fogyókúra miatt, meg egyáltalán, sehogy sem szenvedett. Látszólag. Az igaz, hogy mióta együtt vagyunk, alig láttam enni.

A zeneiskolája felé kifaggattam, hogy hogy csinálta. Ő nem nagyon akart nyilatkozni a módszeréről, csak somolygott össze-vissza, aztán nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy reggel meg este eszik egy-egy szál joghurtot, délben meg egy kb. normális ebédet, oszt ennyi. De hát, mondom, ez kegyetlen, hogyhogy nem zuhant ki eddig a padból mellőlem?
- Az erőt te adod hozzá... - mondta áhítattal.

így a szünet vége fele. a tesóim többsége könyvek-füzetek felett nyög, szenved és görnyedezik. Annával már rég megállapítottuk, hogy ilyenkortájban mennyire felértékelődnek azok a percek, amiket léha szórakozással tölthetünk. Így például a tanyán annak idején iskolából, innen-onnan összelopkodott szobanövényeket nevelgettünk, és ha nagyon tanulni kellett volna, egyszeribe ránktört a vágy, hogy az összeset átültessük.

Így vagyok most az írással. Írni finom, írni jó, főleg, ha mást kéne csinálni.

Most Anna feje megjelent a szintemen, mint a rugós ördög, aki kipattan a dobozból, és nekem támadt (nem megkérdezte, hanem követelődző hangon nekem támadt), hogy hogyan kell blogot nyitni. Te jó ég, már csak az hiányzik, hogy keresztezzük egymás útjait, meg itt kommentálgassa nekem álnéven. Meg majd jól bezúzza a fejem bézbólütővel, ha valamit olyat írok, ami neki nem tetszik. Ha valaha tragikus véget érek, az azért lesz, mert az ő kezébe került a blogom, csak hogy tudjátok. Elirányítottam a freeblogra, hátha ott kevésbé akad belém. Álneveket írok ugyan, de az eseményeket felismerné.

***

Namost vegyük Andrást. Nem tehetek róla, muszáj róla írnom folyton. Ő, Ő, Ő. Én azt akarom, hogy Ővele egybeolvadjak, olyan értelemben, hogy ne is legyek Tőle külön ember. Én amolyan alaktalan amőbának érzem magam, de úgy vettem észre, Neki jó erős akarata van. Nagyon szívesen fogok idomulni az Ő igényei szerint, például nagyon szeretném, ha Ő mondaná meg, hogy rajtam neki milyen ruha tetszik meg hogy hordjam a hajamat. Meg milyen zenét hallgassak meg mit olvassak. Töltsön meg engem Ő tartalommal. Sőt az se baj, ha Ő kissé, úgymond, engem "elnyom", meg, úgymond, "zsarnok". Ez hülye megfogalmazás. Nem erről van szó. Nagyon is jól teszi, ha kereteket szab nekem. Neki születtem, úgy kell viselkednem, ahogy Neki tetszik, és nagy örömmel teszem ezt. Arról nem is beszélve, hogy írásban talán úgy tűnik, van egyéniségem, de én magamban belül csak egy lyukat érzek, mint a kürtőskalácsban, ahova Őneki kell betüremkedni. Most ezt tisztára lelkileg értem.

***

Na, megyek tanulni.  *sóhajtozik, nyög*
 

Beszélgetni akarok Vele! Az a legfontosabb. Vagyis Ő beszéljen. Mert én nem nagyon tudok. Annyira megszoktam már 15 év alatt a hallgatást. Az Ő hangját akarom hallani. Beszéljen bármiről, ami a fejében jár! Még az is jó, ha felolvas. Bármit.

Én minek beszéljek?  Én nem vagyok fontos. Ő a fontos kettőnk közül. Szokott nyaggatni, hogy nekem mi a véleményem erről-arról, meg ilyesmi, de sokszor csak hümgetek.

Egyet nem értek. Az rendben van, hogy én Őbelé úgy kapaszkodok, mint egy fuldokló, de Ő énbelém miért??? Mit csinált élete eddigi 15 évében? Hol vannak a többi barátai? Őneki is csak én vagyok? Nem mondom, hogy nem esik jól, nagyon is jólesik, csak fura... Úgy látom, az összes többi osztálytárs fejére is tojik, most már Deménnyel sem nagyon lötyög, meg Rácz Judittal semi igazán barátok (szerencsére), de Paulával is csak távolról és lanyhán rokonszenvezik... Mintha én, a vadember, még inkább törődnék a többiekkel, pedig én is alig.

És az vajon normális, hogy ha nem válaszol azonnal az üzenetemre vagy a levelemre, nagyon megrémülök? Igaz, Ő is, a múltkor is tisztára pánikba esett, amikor pár órácskát aludtam, és nem reagáltam rögtön. Ma is nagyon el akart hívni sétálni, de most már tényleg a körmömre égett a tanulnivaló... meg a szemem is hóttvörös, meg minden... de persze megint csak Róla elmélkedek.